Hemingway - Solohov - Semprun

Hemingway - Solohov - Semprun
(A kisember harca a XX. században)

A harc örök! - tanította kedvenc tanárom, Szabadi Imre. Az ember szakadatlan küzdelmet folytatott a természettel, környezetével, önmagával, az irodalom egyik fő témája ezek megörökítése volt és maradt. A XX. században új színekkel gazdagodott e küzdelem számbavétele, melynek egyik legfontosabb eszközévé vált a kisregény. Ebben az epikai műfajban a világnak csak egy kisebb részletét tárja fel az író, de intenzívebben teszi, mint a regényben, s annak ellenére, hogy csak a lényeges csomópontokra koncentrál, képes felvillantani a teljességet. Nem törekszik a történet rendkívüliségére, nincs szüksége csattanókra, hőse egy folyamatos eseménysor részese, világképe a sokszínű írói üzenet hordozója.

A század egyik legnépszerűbb írója az amerikai Ernest Hemingway (1899 - 1961), aki erősen kötődött az európai kultúrához, témái is többnyire európaiak. Életművében sikeresen egyesítette a két kontinens kultúráját, modernsége a realizmus tárgyiasságában és élményi erejében rejlett. Csak arról tudott igazán írni, amit maga is átélt. Elementáris élménye volt a természet, ezt és az embert állította művei középpontjába, aki lényege szerint e küzdelemre született. Csak azok a formák foglalkoztatták, melyekben az elemi erők is megnyilvánultak, ahol szerep jutott a fizikai helytállásnak: a bátorságnak, a feladatvállalásnak, a látványos vagy alig észrevehető hősiességnek. Tudósítóként, vadászként jó megfigyelő volt, írásait is ez jellemezte.

Bár Az öreg halász és a tenger (1952.) című kisregénye nem életrajzi mű, a főhőst személyes érintettséggel formálta meg. A mű - címe szerint - akár népmese is lehetne, de a mesék a történés síkján szerencsésen végződtek, az öreg halász pedig vereséget szenvedett - ezen a síkon nem tudta megoldani a magára vállalt feladatot. S ez a cím egy példázat lehetőségét is magában hordozza: olyan alapszavakat tartalmaz, melyek eleve szimbolikus jelentésűek (öregség, tenger). A leegyszerűsített előzmény ezeket foglalta össze, de úgy, hogy a végzetszerűség mítoszi légkörét is megelőlegezte:

A halász öreg volt már, kis csónakján egyedül halászott a tengeren, a Golf - áramlat mentén, s immár nyolcvannégy napja, hogy nem fogott semmit. Eleinte, negyven napig egy fiú is vele ment mindig. De aztán, hogy negyven napig nem fogtak semmit, a fiú szülei azt mondták, hogy az öreg most már igazán és végérvényesen salao, ami a leghangsúlyosabb szó a balszerencsés emberre, úgyhogy a fiú parancsukra, ettől kezdve egy másik hajóval ment halászni és fogtak is mindjárt az első héten három nagy halat.

Az öreg Santiago azonban egyedül is nekivágott újra meg újra a tengernek, mely az élet és halál, a teremtés és pusztítás, a jó és rossz ősi jelképe. "La Mar" - nak nevezte az öreg a tengert, ezzel tisztelte meg ellenfelét és barátját, s a benne élő halakat is tisztelettel kezelte. A tenger, a halász, a halak mindannyian a természet részei, valamiféle panteisztikus egységként együtt jelentek meg ezek az öreg szemléletében. Az ember azonban nemcsak része a természetnek, ki is emelkedett belőle azzal, hogy környezetét tudatosan használta. A tenger - a természet - valójában közömbös az ember iránt, vele egyenrangúvá csakis a küzdelem révén válhat. Nem is küzdőképessége különböztette meg az embert más élőlényektől, hanem a benne élő remény, amely mindvégig jelen volt Santiago küzdelmében is:

De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék... 
Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni...

(Ottlik Géza fordítása)

Végül is Santiago elejtette a nagy halat, melyet öregsége miatt már nem tudott megvédeni a cápáktól, de erkölcsi győzelme így is teljessé vált. Nagy nehézségek árán vergődött vissza a partra, de nem történt semmi jóvátehetetlen, "oroszlánokról álmodott az öreg", mint Bajnok korában, hajdanán... Hemingwayt, mint alkotót öregsége, betegsége miatt éppúgy leírták akkoriban, mint Santiagot, de saját példájával is megerősítette az ember legyőzhetetlenségének tudatát, ezért is kaphatott ezért Nobel - díjat 1954-ben.

Mihail Solohov (1905 - 1984) a szocialista világ ünnepelt írója volt, aki Emberi sors című kisregényéért szintén Nobel - díjat kapott 1956-ban, bár manapság az ő tehetségét is "divat" megkérdőjelezni. Ez a műve a II. világháborút sajátosan, az orosz átlagember szemszögéből láttatta. Nem volt olyan orosz család, akinek ne lett volna háborús vesztesége, elsősorban nekik szánta írását, de az általánosítható emberi sors krónikásává vált vele. Főhőse, Andrej Szokolov nem a természettel viaskodott, hanem a kiszámíthatatlan és emiatt kegyetlenebb társadalmi erőkkel szállt szembe. Nem hős katona ő, hanem egy ember, aki azért gyilkolt, hogy egy másik embert megmentsen a kivégzéstől. A lágerben sem aljasult állattá, ezt még az ellenfele is kénytelen volt elismerni a maga módján. S amikor ez a küzdelem mindenétől megfosztotta, akkor is képes volt talpra állni és újra kezdeni életét. Nem gáncsnélküli lovag Szokolov, hanem olyan ember, akit a történelem viharai ide - oda dobáltak, de emberi lényegétől nem tudták azok sem megfosztani. A végletekig kiélezett helyzetekben egyértelmű döntésre kényszerült, megmérettetett. Cselekedeteivel nemcsak az ellenséges erő, a fasizmus ellen küzdött, hanem a szolgalelkűség, a közöny ellen is, amelyek békében is kikezdhetik az ember erejét.

Ahogyan az öreg Santiagónak a fiú, Manolin visszatérése jelentette az erkölcsi győzelmet, Szokolov sorsa is egy, " a világban hányódó porszem" felkarolásával jutott nyugvópontra. A gyermek mindig is a jövő szimbóluma az irodalomban, ennek használatáról sohasem mondhat le a művészet. A természet jelen van ebben a műben is, elementárisan segítő erejével és szimbolikusan a tavaszi áradás képével. De itt a küzdelem nem ezzel történik, ennél súlyosabb erőkkel szemben kellett Szokolovnak megőriznie emberségét.

Ennek a kisregénynek nemcsak az orosz irodalom történetében, hanem a mindennapi életben is sajátos szerep jutott. Nem véletlen, hogy 1956 szilveszterén és 1957 újév napján a Pravdában jelent meg, ami kifejezetten politikai napilap volt. A hadifogságból hazatérteknek szolgáltatott ezzel valamilyen igazságot az író, a hősiesség és a humanizmus összefüggésének új értelmezésével a közgondolkodás változását akarta elősegíteni. A bizalmatlanság helyébe a bizalmat, a gyanakvás helyett az emberekbe való hitet szerette volna visszaállítani, mindazt, amit a sztálini személyi kultusz lerombolt az országban. De azt is tudta, hosszabb idő szükséges ahhoz, hogy ezek a sebek behegedjenek.

A kisregény újabb megújulását Jorge Semprunnek (1923) köszönhetjük, akinek A nagy utazás című műve 1963-ban jelent meg. A spanyol származású francia író maga is részese volt ezeknek az eseményeknek, az ellenállási mozgalomban való részvétele miatt a buchenwaldi koncentrációs táborba került. A nagy utazás történetét a táborból kiszabadulva még 1945-ben papírra vetette, majd másfél évtizedig érlelete, alakította - az idő távolából mérte fel az antifasiszta harc lényegét. Művé azért sajátos, mert a filozófiai kérdésfeltevésre érzékletesen gazdag jellem - és cselekmény - ábrázolással kapcsolta egybe. A főhős évek múlva látogatott el szenvedéséinek színterére, s emlékeiben megelevenedett a múlt. Semprun művében összekeverednek az egyes idősíkok, nem csupán a múltat hozta át a jelenbe, hanem a jövőt is előrevetítette, s a különböző időket egyszerre hagyta érvényesülni.

Négy nap és öt éjszaka, tehervagonban, Buchenwald felé - jelen idejű történésben ennyi az időutazás. De a kisregényben nem a közvetlen cselekmény uralkodik, hanem a történő jelen és az emlékezéssel feltámasztott sokféle múlt együtthatása. Az író az emberi létezés korszakait úgy csoportosította, hogy benne a személyiség döntéseinek, választásainak, elutasításainak sora egységet, teljességet alkothasson. Gerard, a fiatal spanyol - francia ellenálló, intellektuel forradalmár, akit politikai fogolyként szállítanak a táborba valamikor 1943 tájékán. Miközben átéli a zárt vagon embertársakkal zsúfolt makro - világát, átéli önmaga előéletét is. A jelen idő banalitása és fontossága csak az első réteg mert az utazás eseményeinek fordulóin kitágítja a jelen időt a múlt. S harmadik síkként megjelenik a műben a jövő is, mely nem a képzelettel megközelített, hanem a jelen időben kinyílt regény érvényes folytatásának az időegysége. Ezért aztán ennek a jelennek két jövője is lehet, s az író mind a kettőt kibontotta művében. Az egyik a közvetlen utazás valószerűsége szerinti: a vállalt jelen után a nem céltalan, nem mitizált, történelmi érvényű egyéni elmúlás; a másik a véletlen túlélésből következő elvont jövő. Ezzel az utazással bensőséges kapcsolatban van az emlékezet. Semprunt megrohanták az emlékek, melyek úgy bukkannak fel a felejtésből, mint tökéletesre csiszolt, karcolatlan gyémántok.

Ez a történet is éppen olyan végletes helyzetekben mutatja be a háborúba sodródott kisembereket, mint Solohov, emlékezetes arcképeket rajzolt, s ebből bontotta ki az írói üzenetet, mely életem egyik meghatározó gondolatává vált:

Embereknek van legnagyobb súlya életedben, embereknek, akiket ismertél. ...A könyvek, zene, az mind egészen más. bármivel gazdagítanak is, csupán eszközök, hogy eljuss az emberekhez.

Ezt a következtetést egy olyan ember vonta le, aki ellen a társadalom mindent elkövetett, de múltját megvizsgálva, mégis emberi kapcsolatait érzi a legfontosabb erőt adó tényezőnek. Semprun azt is tudta: nem elég felszabadítani a koncentrációs táborokat, utána is meg kell őrizni az emberséget, melytől a legnyomorúságosabb helyzetben élőt sem szabad megfosztani. Az utazásból visszatérő író nem vált emlékeivel kérkedő "öreg frontharcossá", de azt sem engedte, hogy az átélteket kényelmesen elfelejtsék az emberek. Különbséget tett a könnyű és súlyos emlékei között, ernyesztő és erősítő voltuk szerint válogatott közöttük - s hagyta, a könnyűek - bár boldogítóak voltak - elillanjanak, s azok maradjanak, "aminek súlya van az életedben, az a néhány ember, akit ismertél..." Semprun története a lágertörténetek sorából azzal emelkedett ki, hogy az idősíkok, színhelyek, nézőpontok váltogatásával és változtatásával visszaadta az utazás zsibbadt szédületét, örvénylő kétségbeesését, s az életben maradás esélyeit is felmutatta.

A XX. században a kisregény uralkodó helyzetbe került, a változásokat ezek követték a leghívebben és a leggyorsabban. Íróik felvillantották a kor kihívásait, s a maguk eszközeivel próbálták azok üzenetét megfejteni. Hemingway és Solohov történeteiből nagysikerű film készülhetett, mert az irodalmi alapanyag olyan plasztikus volt, amit egy újabb művészeti ág is ki tudott használni. Semprun a folytatást is megírta (Ájulás címmel), de sok újat nem tudott a történethez hozzátenni. Ők hárman bár más - más úton jártak, másfelől közelítettek, a legfontosabbnak az emberség megőrzését tartották, mert a XX. század talán azt sértette meg a legtöbbször. Mondanivalójuk ma is aktuális és érvényes, miközben a műfaj lehetőségeit is megújították.

Nora Roberts

Nora Roberts hősei mindig párosak…

(A Kulcs trilógia és a Chesapeak-öböl tetralógia összehasonlítása)

Hú, Nora Robertset olvasok, ennél mélyebbre már nem is mehetek...- fedtem meg magamat az első könyvénél, mert úgy tudtam a szerzőről, hogy csak egy bestseller iparos, aki nem a legjobbakat, hanem a legjobban eladhatókat írja. Ez az előfeltevés sokáig távol is tartott regényeitől, de nyugdíjasként, amikor a fiamtól kaptam egy e-könyv CD-t, több írását elolvastam, és felülbíráltam sznobságomat. Nora Roberts valóban ontja magából a könyveket, ma már vagy 150 regénye forog közkézen szerte a nagyvilágban, tízből film is készült. Írói receptje is elég egyszerű: egy csipetnyi misztikumot kever a valósághoz, amivel megteremti azt az ideális világot, amiben valamennyien szívesen élnénk. Ezzel vált a romantikus lelkek édesanyjává, és a szórakoztató irodalomban megszerzett előkelő helyét ezzel tudja megtartani több, mint négy évtizede….

Eleanor Marie Robertson néven 1950. október 10-én – Matyi születésnapján - született Silver Springben (Maryland) négy fiútestvér mellé. Szülei ír felmenőkkel rendelkeztek, s az átlagos amerikai életet élték. Ezt adták át lányuknak, aki korán férjhez ment, és otthon nevelte gyermekeit. Mikor azonban 1979-ben egy hóvihar hőnapokra elzárta a külvilágtól, megváltozott az élete. Unaloműzőként történeteket kezdett írni, amelyek sikereseknek bizonyultak. Az egymás után megjelenő írásai révén közismertté vált, és magánélete is megváltozott: új társra talált, újabb gyermekei születtek. Nagyon sokszor nyerte el a RITA-díjat, ami a romantikus regények legrangosabb amerikai elismerése, és évtizedek óta ott van a legnépszerűbb 100 ember listáján azzal, hogy regényeiben kutatja, bemutatja és dicsőíti az emberi érzelmeket. Krimiket is ír Robb J. D. álnéven, de azokból nem olvastam még egyet sem, mert a műfajért nem lelkesedem...

Izgalmas történetei kitalált világban játszódnak, de mindig ott van mögöttük a régi vagy mai amerikai valóság jellegzetes tárgyaival, slágereivel, aktuális történéseivel. Hősei sorsát – akik között gyakoriak az ír származásúak - izgalmas fordulatokkal mutatja meg. Kedveli a családregényeket, szívesen ír egymással összefüggő trilógiákat, mert úgy véli, így teljesebb képet adhat az emberi sorsokról. Regényeiben nem marad csak a valóság talaján, misztikus elemekkel keveri azokat, hogy az emberekről mondhasson el valamit. Angol nyelvtudás hiányában fordításban olvastam írásait, de többször találkoztam a Nora Roberts könyvek ajánlásában azzal a fordulattal, hogy egyszerű nyelve miatt alkalmas nyelvgyakorlásra. Írásaira valóban jellemző a könnyed, egyszerű stílus, amivel azonban jól szórakoztatja olvasóit, ha azok a szürke hétköznapokból szeretnének egy kicsit kikapcsolódni.

Kedvencem a nehezen leírható című Chesapeake öböl lett, ami négy kötetben járja végig a családi és baráti összetartozás útját három testvér és egy unokaöccs történetének segítségével. Fiútestvérei jóvoltából szeretettel formálta hősei alakját, hiszen – mint ahogy egyik nyilatkozatában olvastam – Két választásom volt: vagy szeretem őket, elismerem értékeiket, és megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy megértsem őket, vagy sikoltozva elmenekülök. De az általam ismert regényei többségét lelkiekben gazdag nőkről írta, akik gyakran vörös hajú, zöld szemű szépségek. Hogy ez azért van így, mert őket ismeri jobban, vagy mert őket célozza meg közönségként, vagy mert sokra tartja őket, nem tudom. Talán mindhárom együtt, de mögöttük ott van biztosan az az írni szerető asszony, aki élvezetet talál abban, amit csinál...

Összehasonlításomhoz itt most A Kulcs trilógiát választottam, ami egyike a „legyőzhetetlen hármasainak”, és a misztikus motívum ellenére egyike legvalóságosabb történeteinek. Melory Price, Dana Steele és Zoe McCourt átlagos huszonéves amerikai lány egy átlagos amerikai kisvárosban, akik azon a napon, amikor elvesztették munkájukat, meghívást kaptak a város fölé magasodó Harcos Orma kastélyba. Kiválasztottak lettek, hogy segítsenek kiszabadítani a Lelkek Ládájába zárt félig ember, félig isten lányokat, akik már 1000 éve ott sínylődnek. Az elrabolt lányok történtét egy ír meséből vette át az írónő, de az azt megszemélyesítő Rowena és Pitte hús-vér emberek, pedig ők a bűbájosak. (Nora Roberts ezt a következő módon finomította: Mindnyájan bűbájosak vagyunk, de van, aki tudja, van, aki nem…) A művészlelkű Melory A Fény kulcsa, a könyvtáros Dana A tudás kulcsa, a fodrász és gyakorlatias anya, Zoe A bátorság kulcsa, azaz a szépség, az igazság, a bátorság megtestesítői ugyanúgy, mint az elraboltak. A lányok – bár nagyon különböztek emberileg és társadalmilag - a kulcskeresés közben összebarátkoztak, kitalálták a Passziót, a közös műhelyt, ami nemcsak az önállóságot, de a megélhetésüket is megteremtette. Természetesen a feladatot sikerrel oldották meg, közben önmagukra és a párjukra is rátaláltak. És boldogan éltek…., mint a mesében, mert hát mesék ezek is, csak felnőtteknek szólóak.

Cameron, Ethan és Phillip más-más ok miatt került bajba tizenéves korában. Életük e nehéz időszakában találkoztak az orvos-tanár házaspárral, Stella és Raymond Quinnel, akik nemcsak örökbe fogadták és felnevelték a fiúkat, megerősítették őket a legfontosabb közösség, a család összetartó erejével is. A Hazai vizeken Cameron, a Háborgó tenger Ethan, a Csendes öböl Phillip történetét kíséri végig, akiket egy váratlan esemény újra összehozott a Chesapeake öbölben lévő régi házban. Anyjuk halála után apjuk egy újabb gyermek, a 10 éves Séth örökbe fogadására készült, amikor autóbalesetet szenvedett és meghalt. Kórházi ágyánál összegyűlő fiait megeskette a kisfiú felnevelésre, akik ezt meg is ígérték anélkül, hogy a gyermek származásáról kérdezősködtek volna A köztiszteletben álló tanár halála azonban szóbeszédet indított el a kisvárosban: megcsalta feleségét, s amikor tanítványa a munkahelyén feljelentette őt zaklatás miatt, öngyilkos lett. A fiúknak így nemcsak Séth szakadt a nyakába, akiért a gyámhatósággal kellett megküzdeniük, apjuk tisztasága is megkérdőjeleződött. A dinamikus autóversenyző, Cameron. a csendes halász, Ethan és az okos reklámszakember, Phillip átrendezte addigi életét és szavakkal, verekedésekkel kijelölték a jövő útját. A régi házban Séth mellett maradtak, hogy segítsék, s megélhetésüket közös hajóépítéssel biztosították, amiben mindenki azzal vette ki a részét, amihez értett. Ezt a folyamatot kísérhetjük végig a három regényben, melynek összefoglalása a negyedik, a Séth sorsát lezáró Biztos rév című lett.

Mindkét izgalmas történet attól vált még érdekesebbé, hogy a lányok és a fiúk vállalásuk teljesítésében olyan segítőre találtak, akikkel saját életüket is kiteljesítették. Flynn Hennessy, a Völgyi Kurir újságírója (nem mellesleg Dana bátyja) neveletlen kutyája, Moe segítségével ismerkedett meg Meloryval, és barátai: az író Jordán Hawke Dana, a kereskedőhálózat sikeres vezetője, IV. Bradley Vane pedig Zoe párja lett. A Quinn - fiúk is azért tudták a felvállalt feladatot teljesíteni, mert a gyámügyes Anna Spinelli, a gyermekkori játszótárs Grace Monroe, Séth titokzatos nagynénje, dr. Sybill Griff, és a kisváros virágárusa, Drusilla Bank Cameron, Ethán, Phillip és Séth társává vált. Ők az öreg tengerparti házban hangos, zajos nagycsaládként élték meg azt az örömet, amit a lányok a barátságban, a Passzióban, és Bradley otthonában találtak meg.

Természetesen mindkét regénysor számtalan kitérőt, kalandot tartalmaz, izgalmas olvasmányként lépésről – lépésre bontakozik ki a lányok és a fiúk története. Nora Roberts nemcsak itt, minden regényében tudatosan párosítja hőseit, akik egyenrangú félként segítik egymást, amivel nagyban hozzájárulnak a sikerhez. A családi élet színtere, a vízparti tanya, a madarak látványa, a virágok szépsége, a vitorlázás öröme mind a szabadság és összetartozás hordozója, védelmet ad és inspirál. A lányok kisvárosi élete szürkébb, talán ezért is van szüksége az írónőnek erősebben a misztikus szálra, ami a fiúk történetében csak az apa – és Séth esetében a nagyanya - hazajáró szelleme képvisel. De mindkettőben közös a következetesen végigvitt story, ami a történet kiteljesítése. Séth könyvében már a a nagybácsik teljes családja megjelenik, mert Nora Roberts nemcsak a főszereplőkre, hanem a hátteret jelentő mellékszereplőkre is nagy súlyt fektet. Az általam kiválasztott könyvekben kedvtelve részletezte a barátságokat és a szerelmi részeket - ez utóbbiak különösen gyakoriak minden történetében –, népszerűségének ez az egyik forrása. De ezek között sincs két egyforma, mert ha használ is sémákat, minden történetét egyedivé teszi azzal, hogy a helyzeteket az abban szereplők érzései formálják. S az írónőt pedig jó érzése óvta meg attól, hogy írását pornóvá változtassa.

Az ember olyan lény, akinek mindennapi életéhez: a túléléshez és a továbblépéshez újabb és újabb impulzusok szükségesek. Civilizált világunk már nem halmoz el bennünket minden percben élményekkel, sok a szürkeség, a monotónia mindennapjainkban. De ha olvasunk, talán pótolhatunk valamit! A szereplők életét – ha azonosulni tudunk velük – átélhetjük, a leírások szépségét négy fal közt is magunkba szívhatjuk, a párbeszédek dinamikája bennünket is mozgósíthat. Persze az irodalom teremtett világ, nem a valóság visszatükröződése, de csak azt a világot tudjuk megszeretni, aminek van belső igazsága. Ezért fontos Nora Robertsnek regényeiben a valóságalap, amire ráépítheti a misztikus vázat. Az emberek és a tündérek, a jó és rossz boszorkányok összeférnek a való világgal és egymással történeteiben. Miközben a család, a hagyomány, a természet szépségéről, megtartó erejéről beszél, szórakoztatni és segíteni akar, amit Yeats szavaival meg is erősített: Jöjj csak, ó, embergyerek / Várnak erdők, vadvizek / Fogd meg a tündér kezét / Mert a világ gyászosabb, mint / ahogy sejtenéd.../ Szerethetővé azzal teszi írásait, hogy szavaival összekapcsolja a valóságos alapot és a misztikus felépítményt, regényei így válnak egyszerre földiekké és égiekké. Jó olvasni azokat, mert közben egy kicsit maga az olvasó is elvarázsolódik...

Pearson-Kepes

Kettős fénytörésű prizma

(Diana Pearson: Csárdás, Kepes András: Tövispuszta)

            Diana Pearson nálunk nem nagyon ismert, hetvenes éveiben járó angol írónő, akinek már 1967-ben megjelent első regénye, és számtalan népszerű sorozatot segített szerkesztőként. Tudományos fantasztikus és romantikus novelláival díjakat nyert, és olyan társadalmi megbízatásokat kapott, mint például a Romantikus Regényírók Szövetségének (RNA) elnöki tisztsége. Az angolszász nyelvterületet igazán két regényével hódította meg: a Csárdás-sal és A Barshingkey család nyará-val. Az 1975-ös Csárdás című vaskos könyve a magyarok iránti rokonszenvéből fakadt, s Angliában több kiadást ért meg. Itthon alig volt visszhangja, igaz, magyarul csak 2011-ben jelent meg Miskolczy Edit fordításában. Pedig ez a családregény 1914 és 1956 közötti időszak magyar történelmét mutatta be olyan látószögből, ami a magyar irodalomból valójában hiányzik

            Kepes András (1948-) közismert újságíró, sármos televíziós személyiség, aki emlékezetes műsorokban (Apropó, Desszert, Oázis, Könyv-jelző, Világfalu) beszélgetett különféle témákról. Igazi multikulturális közegben nőtt fel: Budapesten, Bueros Airesben és Bejrútban végezte tanulmányait, s lett a bölcsészettudományok doktora. Tanárként külföldi és hazai egyetemeken tanított, s három házassága révén színes a magánélete is, lévén 5 lány és egy fiú édesapja. Tévés beszélgetései könyv alakban is megjelentek, és a Matt férfiaknak című riportkönyvében a sakkozó Polgár lányok titkát próbálta kideríteni. Nagy meglepetést igazán akkor keltett, amikor Tövispuszta (2011) címmel első regényével jelentkezett, amiben az első világháborútól a rendszerváltásig, majd átdolgozás után (2017) az ezredfordulóig követte három család három generációjának sorsát.

            Diane Pearson egy külföldi, aki Csárdás címmel a magyar történelemről írt regényt. Mindez már önmagában is különlegesség, még maga az írónő is a pimaszság netovábbjának érezte, mert nem beszéli nyelvünket. De a munkát alapos anyaggyűjtés előzte meg, ami számára nemcsak a szakirodalom tanulmányozását jelentette – amit magyar barátaival megvitatott , személyesen is bejárta az országot, hogy színeit, ízeit megtapasztalja. E magányos utazásokon készített feljegyzéseit is beépítette könyvébe, ahogyan azt az oral history műfaji szabályai megengedték. A történet keretét három család adja: a zsidó emancipáció lehetséges útjait járta végig az írónő a zsidó-keresztény Ferencz család, a nemesi vagyont elvesztő, majd más-más módon visszaszerző nemesekét a Káldyak és Rassayak életével. S körülöttük ott van a magyar társadalom, amelyben akkoriban a feudális és kapitalista világ szálai összefonódtak. Olvasás közben világossá válik számunkra, hogy a hagyományokból, bátorságból, formalitásokból, abszolút tudatlanságból összetákolt építménynek össze kellett omolnia, de a sok elvesztegetett élet miatt megsiratjuk sorsukat.

            Pearson nőként érzékenyebb az erős nőkre, akiknek pozitív és negatív változatával egyaránt szembesített Máli és Káldyné alakjában, velük, s a körülöttük táncoló szereplőkkel teszi igazán feledhetetlenné a regényt. Romantikusnak szánt történetében igazán szerethető figurákat teremtett, bár a kliséktől sem tudott megszabadulni: a jók nála is többet szenvedtek, mint a rosszak. De a könyvfolyam varázsát az örök emberi érzések adják, karaktereinek átváltozásait elfogadjuk, és úgy éljük át a gyengeség és gyengédség, vágy és szerelem pillanatait, hogy az emberséges gesztusok hatása alól nem tudjuk kivonni magunkat. Közben Pearson szembesít bennünket az önmagát ismétlő történelem tragikumával, a mások megsemmisítésére azonnal kész gonoszsággal, a pusztítás őrületével, hogy bebizonyítsa, ami értékes, nem adja meg magát könnyen, de aki azt birtokolja, gazdaggá és erőssé válik általa.

          Mély és igaz könyv lett a Csárdás, mert az írónőt nem vitték mellékvágányra személyes érzelmi kötelékek, s mert regénye távlatossá vált: az angol kritikusok az Elfújta a szél… című Margaret Mitshell regénnyel állították egy sorba. A kijelölt keretek és a lineáris cselekményvezetés ellenére nem történelemkönyv ez, hősei csak élik mindennapjaikat 1900 és 1948 között, és megtörténik velük a történelem: a két világháború, a holokauszt, a felszabadulás és a kibontakozás. Igaz, Pearson regénye a nagypolgári miliő megjelenítése, de mert három nemzedéken keresztül követhetjük sorsukat, megláthatjuk a gazdagok életének felszínes voltát, és azt is, hogy az összeomlás után milyen módszerekkel próbálnak talpon maradni. A szegényekről nála kevesebb szó esik, vagy ha igen, csak azért, mert ki nem fejtett származásuk, vagy munkájuk révén e családokkal patriarchális kapcsolatban álltak.

            Kepes András a Tövispusztában a XX. századi Magyarországról írt, amit valóságos elemekből építkező fikciós családtörténetként tálalt. Írásának szerkezete nem lineáris, mert nem követett egyetlen szálat, csak ízekkel, illatokkal, szagokkal, a világot jelentő apróságokkal jellemzett. A fejezeteknek címet adó tárgyak - pl. a koronás ezüstkanál, vagy a tulipános láda – egy egész világot szimbolizáltak. Vérbeli riporterként azonban nem a szereplők jellemére koncentrált, hanem történetükre, életsorsuk egyediségére. A regény címét adó Tövispusztán nőtt fel a három főhős: Veres Isti, aki a szegénységből fociremények és hegedőszólamok segítségével szeretett volna kitörni, aztán testileg és lelkileg megnyomorítva ávós lett. Goldstein Dávidot a numerus clausus megfosztotta a továbbtanulás lehetőségétől, s csak a vak szerencsének köszönhette. hogy nem lőtték a Dunába. A grófi családból származó Szentágostonyi Pálnak minden megadatott: jólét, külföldi tanulmányok, szép jövő ígérete, de a háború végén feladta fényesnek ígérkező londoni karrierjét, hazajött, hogy itthon osztályidegenként számkivetett legyen. Sorsuk nemcsak egymással, a környezetükkel is összefonódott, így a regényben - mozaikokból szőve – átfogóbb képet kapunk a XX. századi magyar társadalomról, mint Pearsonnál. Kepes magyarként a végletekre is nyitottabb, hiszen csakis itt fordulhatott elő, hogy egykori nyilasból kommunista, majd forradalmár lehetett, hogy a holokauszt túlélők kivándoroltak, majd visszajöttek, mert nem bírtak a honvággyal megbirkózni, vagy hogy valaki a cigány putriból elindulva az alvilági élet fejedelmévé válhatott.

            Kepes csak egy-egy tárgy, a fejezetek címadó rekvizitumai köré szőtt történeteket mesél, a három főhős közös sorsáról színesen, ízesen anekdotázgat, hol emelkedett nyelvezettel, hol vulgárisan, hogy megidézze az évszázadot. Az angol cím is egy tárgy, egy felfújható Buddha lett, ami a hit, az irgalom, a jó ízlés kiüresedését jelképezi, és amivel az egész regény alapgondolatát összegezhette. A könyvet felvezető reklámban az évszázad regényeként hirdették, de nem mélyült el egyetlen korszakban sem. Miközben saját családja históriáját is beleszőtte, sajátos narrátori megszólalásaival maga is ott maradt benne. Sokszínű lett a világa, amiben eszmék és értékrendszerek kerültek válságba, eltűntek és újabbak jöttek helyükre, hogy a korábbinál jobb, vagy rosszabb rendnek csináljanak helyet.

            Nemcsak a felszínre, a mélyben munkálkodó erőkre is figyelt. Látjuk, hogy a haza, a szabadság, a hit, a magyarság, a nemzet fogalma minden korszakban mást jelentett, s bár nem kacsingat ki a jelenre, sorai néha ránk is vonatkoznak. De nem politizált, csak azt láttatta meg, hogy a megismétlődő történetekkel a történelem ironizál velünk. Párhuzamos narratíváival pontosan fejezte ki azt a magyar sajátosságot, hogy feldolgozás helyett szőnyeg alá sepertük a történelmi traumákat, és a megoldatlanul maradt konfliktushalmazok tovább szítják a gyűlölködést. Kepes jól látta: mindenki másként éli meg ugyanazon történéseket, mert képtelen az empátiára, csak a saját szemszögéből látja a változásokat. Személyes és családi traumáink torzító fénytörései színezik élettörténeteinket: az öngyógyító és önfelmentő emlékezet mindenhol így működik. De azt is megmutatja, hogy vannak - lennének – közös pontjaink, ahonnan rácsodálkozhatnánk egymásra. (Ezt egyébként nemcsak hirdeti, meg is éli: ifj. Horthy István barátjaként árnyaltabban látja a történelmet, lányai párválasztása jóvoltából empatikusabban szemléli a különféle vallásokat.)

            A két regényt összeköti a magyar történelem, de az út, amit bemutatására választottak, eltérő. Adódik ez abból, hogy sokszorosan eltérő a látószögük és a céljuk. Diane Pearson a maga olvasónak adott hírt egy távoli világról, amit előszavában szélesebben (és az angolokban élő közhelyekkel) bontott ki, és amelyhez a könyv végén – szépirodalmi művek esetében ritkán - felsorolt bibliográfiával konkretizált. Kepes Andrást más motiválta. Jó mocskos kis történetet írtam, tele vicsorral és könnyes röhögéssel, szerelemmel, gyilkossággal – nyilatkozta könyvéről, de még sincs kedve nevetni az olvasónak, ha látja, az ifjú gróf, a parasztgyerek és a falusi zsidó fiú bimbózó barátságát hogyan rontja meg a történelem, és ez hogyan folytatódik tovább az élet valóságában. De nem ellentétesek ezek az írások mégsem egymással: a szép narratívájú angol regény kiegészítője, a szikárabb stílusú magyar regény pedig magyarázója a másiknak.

            Diane Pearson az egyik észak-magyarországi faluban látott egy idős párt csárdást táncolni: a férfi magas volt és vékony, a felesége, akin a falusiak szokásos viselete, szoknya és főkötő volt, alacsony, széle-hossza egy, alig ért az ura mellkasáig. Az ember azt hitte, nem illenek össze, és nevetséges látványt nyújtanak. De sem az egyik, sem a másik nem volt igaz... méltósággal táncoltak, mint ahogyan éltek. Ez a hagyományos magyar páros tánc a magyar tánctípus egyik megtestesítője, melyben a wikipédia szerint a büszke tartású férfi táncosok eleinte rögtönözve szét,- majd összedobbantják lábaikat, majd a nőkkel összekapaszkodva forognak. Sajátos jellemzője a lassú és a gyors ritmus váltakozása, ami a táncoló párnak egymással és a többi párral való incselkedését, vetélkedését is lehetővé teszi. A két regényt elolvasva a magyar sors szimbólumának érezhetjük ezt a táncunkat: az események lassú és gyors váltakozása, az incselkedés és a viadal egyszerre van jelen a mi életünkben is, de a mások életét kísérő empátia és tolerancia mintha egyre halványabb lenne….