Hogyan tettem tönkre első lányreglnyemet?

Hogyan tettem tönkre első lányregényemet?

            Amikor Sátoraljaújhelybe kerültem, a történelem fogságába estem. Azokon az utcákon szinte ott lélegzik a múlt, a főtér minden szeglete fontos események szemtanúja volt. Nem véletlen, hogy itt már az 1980-as évektől nagyon erős volt a honismereti mozgalom, amibe én is bekapcsolódtam. Bár mezőgazdasági iskolában nem olyan egyszerű történelembarátokat találni, de nálunk jól működött mind a két szakkör, s amíg lehetett, országos találkozók szervezésére is vállalkoztunk. A tanulói pályázatok eredményhirdetésére és a felolvasásokra abban a vármegyei teremben kerítettünk sort, ahol annak idején Kazinczy, Kossuth és a többiek szónokoltak. Ekkor jöttem rá, hogy az irodalmi hagyomány legalább ilyen gazdag ebben a városban, mely Zemplén vármegye központja volt, de a mindennapi munka nem adott időt arra, hogy a nyomába eredjek.

Nyugdíjasként, amikor időmilliomos lettem, nekiláttam a kutatásnak, és 19 költő anyagát sikerült összegyűjtenem. Kiválasztottjaim között ott voltak a nagyok, akiket az irodalomtörténet is számon tartott (Kazinczy Ferenc, Szemere Miklós, stb.), és voltak olyanok, akikről kiderült, hogy nem sok közük volt ahhoz a körhöz, ahova besorolódtak (Lenau, Losárdi Zsuzsanna). S közben rátaláltam azokra a kicsikre, akik legfeljebb csak utcanevekként, vagy még úgy sem szerénykedtek (Fejes István, id. Bajusz József, Németh Pál, Borúth Elemér) az itteni emlékezetben, pedig a genius locit, azaz a hely szellemét ők hordozták igazán. A századonként összerendezett anyagba nők is belekerültek, akik közül Molnár Borbála története és munkássága már akkor is megfogott. Hogy a Múzsák a Magas-hegy tövében című összeállításomból végül kézbe szorítható könyv lett, az maga a csoda. Sok mindenki kellett ahhoz, hogy a város fennállásának 750. évfordulóját ezzel a könyvvel nyissák meg, mint ahogyan azt A csoda természetrajza című írásomban magam is tudatosítottam. Az ünnepség után a könyvben szereplő költők ismét elfoglalták helyüket a város életében, felébredtek Csipkerózsika álmukból új szerepükben.

            E siker nyomán újabb feladat talált rám: Molnár Borbála (1780-1825) élete regényes feldolgozásának vágya. Vagy 200 órát fagyoskodtam a sárospataki református kollégium könyvtárában, míg lemásoltam könyveit, megkerestem a róla szóló tanulmányokat, de megérte: feltárta titkait. Először tanulmányban rögzítettem ismereteimet, aminek segítségével a Zemplén Televízióban Vukovics László kisfilmmel tisztelgett az Újhelyben élő, magyarul író költőnő előtt, akinek még életében megjelentek nyomtatásban versei. Egy cipősdoboznyi cédula birtokában aztán nekiláttam a regényírásnak, melynek – Kazinczy nyomán – Ez a poétriánk újhelyicímet adtam, mert nemcsak a költőnőt, a fölnevelő várost is főszereplővé akartam tenni. Még ma is megborzongok hallatlan merészségemen: hogyan is mertem belepiszkálni az általam oly nagyon tisztelt irodalomba?! A dokumentum regény első részei azonban olyan unalmasra sikeredtek, hogy beláttam: az irodalom komoly dolog, nem tűri meg a kontárokat.

            De ekkor már nem én, hanem a bennem fortyogó anyag döntött, nem hagyott nyugodni. Sok-sok variáció után a Marquez-féle mágikus realizmust hívtam segítségül, ami ugyan kevesebbet engedett meg egy újhelyi történetben, de  ezzel az írás már szinte automatikussá vált. A levéltárban rátaláltam egy itteni borkereskedő, Popovics Kosztyó özvegyének, Molnár Borbálának a végrendeletére, akivel kitöltöttem költőnőnk életrajzának hézagait, s az első katonai felmérés segítségével pedig kitaláltam azt a XVIII. századi települést, ahol 35 éves koráig élt.

            Már majdnem eljutottam a történet végéig, amikor újból bővítettem az időkeretemet, hogy a költői hagyaték utóéletét is bemutathassam. Újabb 100 órányi fagyoskodás következett a levéltárban, ami után a folytatásban is újhelyi költők: id. Bajusz József és Németh Pál lettek a főszereplőim, de mellettük ott voltak azok, akik itt éltek valamikor, ezért velünk szeretetben egyek.... Új címem – Sáfáry László XX. századi költő versrészlete jóvoltából – ezért Sorsok áradása lett, hiszen Újhelyben és Zemplénben élők sokaságét idéztem meg regényemben. De mivel ez az időszak volt Újhely kiteljesedésének fényes korszaka, a történelem megszédített és átvette írásom felett az uralmat. A tervezett egyszerű lányregényből a város könyvévé vált, amivel aztán sikerült tökéletesen eltérnem az eredeti tervemtől.

            Írás közben azonban még nem láttam ennek hátrányos voltát. Az anyagomatnégy könyvre osztottam, mindegyikben 7-7 fejezet segítségével követtem azt a 150 esztendőt, amit kiemeltem a nyolcadfélszáz éves folyamatból. A hangulatot az utolsó itteni boszorkányégetés segítségével alapoztam meg: ha 1755-ben, öt évvel Molnár Borbála születése előtt még ilyen dolgok történhettek meg a Bodnár-völgyben, szükség volt a titokzatos kék szemű hölgyre, aki a város nemtőjeként segítette Polóka Erzsók utolsó útját, s ezért kellett visszatérnie 1914-ben is, amikor még nagyobb bajok leselkedtek az itteniekre. Izgalmas volt felfedezni, hogyan éltek az újhelyiek a XVIII. majd a XIX. században, hol laktak, mit ettek, mivel töltötték ki az idejüket, hogyan lettek részesei a történelem nagy fordulatainak: a koleralázadásnak, az utolsó nemesi felkelésnek, a forradalom és szabadságharcnak s az azt követő önkényuralomnak, kiegyezésnek. Újhely nemzetiségi és vallási sokszínűsége az országos körképnél változatosabbra formálta a hátteret. Mindvégig a források nyomán haladtam, és a helyszínek változásait is követtem, de a mágikus realizmus jóvoltából megjeleníthettem olyan mozzanatokat is, amelyet nem tartott számon a történelem, csak az újhelyi emlékezet.

            Az Első könyv Molnár Borbála gyermekkora mellett szemezgetett az újhelyi mondákból, bemutatta az itteni  felekezetek hitéletét, az elkülönülő településrészeket, az iskolákat, Sárospatak, Kassa, Vác, Kolozsvár és Debrecen korabeli képét. A Második Könyv fő színtere továbbra is Erdély, hősei a költőtársak, de Borbála testvéreinek jóvoltából színesebbé vált a kép az inszurrekcióval és gyermekei sorsának alakulásával. A Harmadik Könyv fejezeteiben Molnár Borbála visszatért Bagosra és Debrecenbe, meglátogatta Újhelyt és Parnót. Halála után gyermekei és unokái sorsát követhetjük, s a folyamatbaj szereplőkként beléptek a politikusok (Kossuth, Andrássy Gyula, Matolay Etele, parnói Molnár István), a katonák (Kazinczy Lajos, Görgei Artur, Bem), és az események forgatagában a költők is katonákká váltak (Szemere, Heilprin Mihály, id. Bajusz József.) A Negyedik Könyvben az önkényuralom viszontagságai után Újhely átalakult, álmos mezővároskából polgárosuló várossá vált, amiben az elpusztult szülőkultúra helyére lépő vasút és dohánygyár megváltoztatta az ott lakók szerepeit, a város külső képét. A katonákból újra költők lehettek (id. Bajusz József, Heilprin) színesedett az iskolák képe, mindennapivá vált a színház, a sajtótermékek sokasága elöntötte a kíváncsiskodókat. A visszaálló vármegyei rendszer vesztese a tehetséges Németh Pál mellett a lakosság alsóbb rétegei lettek, akik már nemcsak vallási téren különböztek a vármegyét és a várost kézben tartóktól.

            A megnövelt időkeret miatt már nem maradhattam meg a város falai között. Élvezettel fedeztem fel a korabeli Erdélyt, Vácot, Debrecent, Pozsonyt, Bagost, de csak annyira mélyültem el ezekben, amennyiben a történetembe belefértek, mert továbbra is Sátoraljaújhely maradt a főszereplőm. Írásomban helyet kaptak a közismert személyeken kívül (Kazinczy Ferenc, Kossuth Lajos, Andrássy Gyula) azok az irányítók is, akik talán még utcanévként sem maradtak fenn, pedig akár több nemzedéken keresztül is a helyi érdekeket szolgálták, (Kazinczyak, Reviczkyek, Matolayak, Dókusok, Dongó Gyárfások) vagy azok, akik személyükben sokat tettek azért, hogy az álmos kis mezőváros polgárosult településsé válhatott. Miközben ébren és alvás közben a régi újhelyiekkel foglalkoztam: személyes ismerősökké váltak, akikkel együtt éltem meg mindennapjaikat, csendesen megünnepelhettem az én itteni három évtizedemet is. Rábeszélésre összekalapoztam a nyomtatáshoz szükséges összeget, s a könyv címlapjára ugyanaz a XVIII. századi újhelyi borvirágos pecsét lenyomata került, ami a Múzsák a Magas-hegy aljábant ékesítette, hogy jelezzem e két könyvnek az összetartozását.

            De nem voltam tökéletesen elégedett, úgy éreztem, az eredeti cél, Molnár Borbála felélesztése elsikkadt ebben a  folyamatban. Ráadásul a sok információ miatt nehézen követhetővé vált a könyv, csak az igazán elkötelezett újhelyieknek sikerült a végére eljutni az olvasásban. 2016-ban ezért visszatértem hozzá és önállósítottam az első felét, amelynek  – Kazinczy Ferenc nyomán – Újhelyi poétriánk címet adtam. Nem akartam több bőrt lehúzni ugyanarról a lóról, csak megmutatni Molnár Borbálát a maiaknak, hogy megtalálják soraiban a nekik szóló üzenetet. Borítójára ezért az ő képe került, s Herepei János vízaknai prédikátor két mondata: Uram! mitsoda az embernek élete, s minemüek az ő esztendei? El fojnak mint a patakok, s mint a forrásoknak vize úgy eltsergedeznek és meg sem emlékeznek többet azokról? Botor módon azonban elhagytam az éléről a boszorkánytörténetet, amivel meg is csonkítottam azt, de ma már nincs mit tennem. Mivel ez lett a párja a másik lányregényemnek, a Czóbel Minkáról szólónak, szerkezetileg ezért egymáshoz rendeztem a két darabot.

            Az új könyv csaknem kizárólagosan poétriánk életét követte, amit hét fejezetre tagoltam, s melyek élére eredeti helyesírásban Molnár Borbála művek címei kerültek, mert 250 év távolából már azok is információként hatottak. A Mi okon kezdettem verselni? rész a gyermekkor bemutatásától a Szokera Nagy Jánossal történő házasságkötéséig tartott. A Keserves siralma Molnár Borbálának, melyet hajnallot napjának enyészetén tett cím házasságának történetét rejti, a Ditsőség kivánás első könyveinek megjelenését és a többiek születését követte. Kolozsvárra lett első beérkezésemkor első erdélyi éveit rögzítette, ami a Mesés történetek és a Kereszt, avagy a Nyomorúságok című fejezetekben folytatódott. A visszatérést és a bagosi, debreceni időszakot az utolsó fejezet, a Sorsunkkal való megelégedettségtartalmazza. Ezek azonban nem itt lettek önálló novellákká, megtartottam az eredeti lineáris szövegsort. Könnyítésként azonban kivettem belőle az újhelyi történelem Molnár Borbálával nem összekapcsolódó részeit, hogy könnyebben fogyaszthatóvá váljon a szöveg. S a kötet végén itt is pontosítottam a Molnár Borbála sorok forrását, hogy az olvasóknak a költőnőről való ismereteit ezzel is bővíthessem.

            Egy év múlva visszatértem a regény második feléhez is, mert sajnáltam volna, ha az abban leírtak elvesznének. A Fényes Újhel címet kapó új kötet Sátoraljaújhely történetét követte 1825-től 1914-ig, címlapjára került  a Dörzsik forrás vize fölé emelt főtéri kút az ott ejtőző cselédekkel. Férjem betegsége miatt nem tudtam ezzel túl sokat foglalkozni, csak lelkiismeretemet enyhítettem vele. Ezt is meghúztam egy kicsit, id. Bajusz József és Németh Pál története azonban a történelem nagy eseményeiben gyökerezett, így hát verseiken kívül az uralja a kötetet. Ide azonban zárásként beillesztettem a kékszemű hölgy újbóli felbukkanását, bár annak keret jellegét eltüntettem, ha már az előző kötetből kifelejtettem.

            Igaz, ezek az új változatok nem váltak közismertekké, mivel nagyon csekély példányszámban terjesztettem, de a Martinákné Kiskönyvtárában fontos helyet foglaltak el: halványzöld és világosbarna címlapukkal felidézik az eredeti könyveket, még ha a XVIII. századi újhelyi címer le is maradt róluk. De remélem, azok, akiknek kezébe kerül, könnyebben el tudják majd olvasni és élvezettel fedezik fel segítségükkel kedves városomat. Ha ma írnám meg a regényemet, lehet, hogy szerencsésebb lenne, ha a Molnár Borbáláról szóló lányregény mellett egy újhelyi történelmi olvasókönyvet készítenék, hogy a feltalált források ne hulljanak ki az idő rostáján. De nem bánom, hogy nem így történt! A Sorsok áradása mindmáig a legkedvesebb könyvem, ami nemcsak öt esztendőt jelent az életemből, hanem véglegesen elkötelezett újhelivé tett engem is. Olyan gazdagsággal halmozott el ez a munka, amit – többezer alakban szétszóródva a könyv lapjain - talán visszaadhattam az engem befogadó városnak...

Blogolok

Blogolok

Na, nem írok, csak olvasom… A világháló eme izgalmas és szórakoztató találmánya most került a látóterembe. Éppen időben, hogy kiélvezzem. Online internetes naplók ezek, amelyben a szerzők saját ízlésük, tudásuk, stílusuk alapján írnak könyvekről, filmekről, utakról, a világ dolgairól. Az emberben élő információéhség, a közvetlen és gyors hozzáférés követelménye hívta életre a ma már önállónak számító műfajt, melyben a tartalom és a forma összekapcsolódik, s arculatát írója egyénisége formálja. Sokféle téma uralhatja ezeket a weboldalakat, sem tartalmi, sem formai megkötés nem szab határt írójuknak, csak abban közösek, hogy időnként újabb részekkel bővülnek. Sajnos, nem mindig a nyelvhelyesség és a míves forma minősíti ezeket, de a személyesség, az őszinte hang, a szellemesség, a meghökkentő fordulatok vonzzák az olvasókat, s a blogok versenyében az amatőrök is sikeresek lehetnek a profikkal szemben. A HVG Goldenblog néven díjat is alapított, melyet sokféle kategóriában osztanak ki évente.

Természetesen először az irodalmi blogok nyomába eredtem, s ott is elsősorban a műkedvelők izgatták a fantáziámat, még akkor is, ha azok színvonala egyenetlen. Persze, nem becsülöm le a hivatásos kritikusok és a szerzők által működtetett blogokat sem, bár azok is nagyon eltérő színvonalúak, s jó néhány alkalommal önkritika nélküliek voltak. (Persze az ellenkezőjére is akadt példa, a magát szerényen csak Sarah-nak nevező blogoló jövőt bemutató novellája világirodalmi szintű disztópia lehetne, ha jobban figyelne a magyar nyelv szabályaira és szélesebb körben publikálná…) De a laikus megnyilvánulások azt mutatták meg számomra, hogy az irodalom ebben a zűrzavarban demokratizálódott: az olvasók fellázadtak és jogokat követelnek. Bár a reklámok miatt – mely az ingyenes tárhelyek velejárója - a blogok többsége egy kicsit üzleti vállalkozássá szürkült, de az irodalom szépségéről, élményéről így is sokat elárultak. Meg az emberről: írókról és blogolókról egyaránt, s vénségemben is még mindig erre vagyok a legkíváncsibb. Természetes, hogy kedvenceim azok lettek, akiknek írásában megjelent a személyiségük.

Könyvfikusz, vagy Babó Buca álca a fertődi Németh Rékát takarja, aki középiskolásként választotta az önkifejezés eme formáját. Diák és írópalánta – jellemezte magát a bemutatkozásában, s amiért elsőként felfigyeltem rá, az a hangja volt: régi sátoraljaújhelyi tizenéves mezős tanítványaim tisztaságát, kíváncsiságát, vágyakozását és tétovaságát idézte meg számomra. Többször is nekifutott a blog írásának, emiatt a hamleti kérdés nála nem a Lenni vagy nem lenni, hanem a Folytassam? Ne folytassam? lett. De mert az írás, olvasás, evés, alvás érdeklődési kör hangsúlyos része az első kettő volt, életben maradt a blog 2013 óta mindmáig, pedig ma már soproni egyetemistaként többnyire német nyelven kell helytállnia. Sok-sok könyvről olvashattam blogjában, mottója pedig ennél többet ígért: Elveszünk a könyvekben, de ott is találjuk meg magunkat. Ezt is teljesítette.

Meglepett tudatossága, amivel induláskor megfogalmazta írói hitvallását: Sokat gondolkoztam azon, mit is írhatnék bemutatkozásképpen. Egy lány, aki szeret olvasni, és ezt a szeretetet másnak is át akarja adni. Nem, ez túl sablonos. Kóbor billentyűzet koptató, aki imád a saját világában élni, ezt meg is teremti magának. Ez egy fokkal jobb, de még mindig nem fedi le teljesen a valóságot. Gyakran kezdek bele dolgokba, amiket nem biztos, hogy végigviszek. Imádom a teát, a csokoládét, a csípős őszi napokat, a frissen hullott havat, és a plüssmedvéket. A könyvillat függővé tett és mániákusan tudok könyveket beszerezni, természetesen ameddig az anyagi fedezet engedi.

Könyvfikusz blogja számomra, aki kicsit nehézkesen tájékozódom a világhálón, első pillanattól kezdve egyszerű volt: szerzők szerinti tartalomjegyzéket készített, amelyet kiegészített a kiadók szerinti csoportosítással is. Szókeresővel is tájékozódhat olvasója, és önzetlenül felsorolta a konkurenciát is: amit követek címszó alatt… Könyvajánlói ugyanazt a szerkezetet mutatják: kis felvezetés után a könyvek fülszövege következik, majd a tartalmi ismertetés után jön a legértékesebb, a saját vélemény. A kinek ajánlom résszel lezárta az ismertetést, amelyet az olvasói kommentek egészítettek ki. A blognak FB oldala is van, így aztán minden új bejegyzésről azonnal értesülhetek.

Az a fél évszázad, ami köztünk feszül, nem tette lehetővé, hogy azonos legyen az érdeklődésünk, annál is inkább, mert könyvfikusz a klasszikusokat nagyon megszűrte. Hogy ez a középiskolai kötelező olvasmányok negatív utóhatása, vagy valami más, nem tudom. De találtam közös pontokat és üde stílusával a tőlem távol eső szerzőket és témákat is fogyaszthatóvá tette. Elgondolkodtatott, például azon, hogy én vajon miért nem írtam még Jane Austenről, aki az egyik nagy kedvence, s én is hívei közé tartozom?! És segített is, hiszen az utóbbi hónapok olvasmányainak egy része az ő listájáról került ki.

A halvány lila alapú, minőségi külsejű Akarsz-e játszani? bloghoz is az irodalmi részek vezettek, maga cím is Kosztolányi Dezső verséből származik. De Ürmös Bea játéka ennél jóval több és bonyolultabb. Informatikusként olyan technikai trükköket tud, amit csak hetek után tudtam megfejteni, és nemcsak az irodalomra koncentrál. Érett és sokszínű egyéniségét már bemutatkozása előre vetítette: Író. Utazó. Fotós. Könyvmoly. Álmodozó. Örökmozgó. Felfedező. Természetjáró. Csokifüggő. Ezen a blogon sok mindenről gondolkodom – társadalmi témákról, tipikus jelenségekről, lélekről, karrierről, egészséges életmódról, boldogságkeresésről, minimalizmusról. Az életről. Írok hangulatokról, érzésekről, személyes élményekről. Hajlamos vagyok az iróniára. Nem megoldok és megválaszolok, hanem felvetek és megvizsgálok. Talán felébresztek benned valamit. Blogja pontosan ezekről szól, egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató módon.

A húszas évei végén járó szerző vagányságával, gondolkodó lényével és jó stílusával fogott meg. Igaz, több tapasztalata volt, mint könyvfikusznak, hiszen – amint az a blogból kiderült – három városban, két országban, két kontinensen élt már. Évek óta férjnél van, aki nemcsak az életben, utazásaiban is társa, és közös blogjuk is van angol nyelven Qur Wanders címmel. E blog menüje egyéniségének megfelelően széles horizontú: a Lélek-Társadalom-Utazás-Életmód-Könyvek-Történetek-témakörök ezt jelzik. Az először rátalálóknak kedves meglepetésként egy csokorba összegyűjtötte a neki és az olvasóknak kedves bejegyzéseket, szókeresőjével összekapcsolt fontos dolgokat, s technikai tudása segítségével átjárhatóvá tette az írásokat. Első perctől kezdve játszótársának éreztem magam, hiszen a szubjektív, de tartalmas bejegyzéseket mindig kérdéssel zárta: nekem az adott témáról, könyvről, felvetésről mi a véleményem?! Játszik velünk, önmagával is - könyvkihívása ennek szép példája – és 3 éve tartó rendszeres jelentkezéseivel uralja önmagát. Ennek a blognak is van FB oldala, s függővé váltam: amikor egy-egy új bejegyzését elolvasom, s a hozzácsatolt saját készítésű fotóban kigyönyörködöm magam, megszépül a napom.

Az Akarsz-e játszani blog sokszínűségével nyűgözött le. A véletlenszerű kapcsolódások után a tematikus olvasás következett, abban is elsőként az utazásait próbáltam végigjárni. Irigykedtem is persze, hiszen 74 évesen már aligha lesz ilyen kalandokban osztályrészem, de leírásaival és fotóival – ami másik szenvedélye - egyedi virtuális élményekhez juttatott. Kevés szóval sokat tudott mondani a tényekről, miközben saját élményeit is megosztotta: ... ötletek, tippek, élmények… vagy csak merengések arról, hogy mit jelent és mivel tesz gazdagabbá minket az utazás. Talán az irodalomban előrébb járok, mint ő – magyartanárként ez szégyen is lenne, ha nem így lenne – de az, hogy ő is figyel a női szerzőkre, tetszett. Hogy nemcsak a klasszikusok könyvei, versei között keresgél, jelzi: ebbeli kíváncsiságát a középiskolából hozta, de igénye van a megújulásra. Szeretem írásai finom humorát, iróniáját és öniróniáját, ezekkel első perctől levett a lábamról. De legizgalmasabbak számomra filozofálásai lettek: tudatos, élete elején álló kíváncsi emberként sejtett meg olyan igazságokat, amelyek előrevivőek a személyiségfejlődésben. Most új témára talált, a babavárás örömére, amivel most, amikor hozzám már lassan a dédunokáim közelítenek, egy kicsit előkészíthet engem is új szerepemre.

Örülök, hogy ilyen gyöngyszemre akadtam: egy fiatal rokonlélekre, aki könnyebbé teszi számomra a mindennapokat. Bár én csak grafomániásként tartom számon magamat, de az írásról való vallomását akár én is leírhattam volna: ...elmélyíti bennem az élményeket, tapasztalatokat. Írás közben szűröm át őket magamon, és gyakran írás közben tudom meg őket másképp látni, mint korábban. Néha kifejezetten az a gyanúm támad, hogy én csak írva tudok alaposan, mélységében végiggondolni dolgokat. (Ezen írások java része sosem lesz publikus, önmagam és a köz nagy megkönnyebbülésére.) De hogy mindez mégis nagyon fontos, ahhoz Anthony de Mello szavait idézte: A madár nem azért dalol, mert valami mondanivalója van. Azért dalol, mert dala van. Valahol arról is elmélkedett Ürmös Bea – mert névvel vállalja gondolatait - , hogy az írás és a szerző nincsenek látható kapcsolatban, hogy nem lehet azokból kihámozni, milyen is az egyénisége. Erre azonban saját blogja a cáfolat: a sorok mögül ki-kivillan az a lány, aki nyitott szemmel jár, felfedezi az élet csodáit, véleménye van a körülötte lévő világról és rendíthetetlenül járja a maga útját, vállalva annak minden terhét és örömét. Remélem, még sokáig olvasgathatom izgalmas bejegyzéseit a tiszta örömről, mely túlcsordul benne(m) és szavakba formálódik.

Természetesen, nemcsak kettőjüket fedeztem fel, bár ilyen elementáris hatással egyik sem volt rám, amihez érdekes személyiségük, különleges világuk, egyedi stílusuk, helyes magyarságuk, jó helyesírásuk, ízléses és áttekinthető blogjuk is hozzájárult. Nem véletlen, hogy a személyes kontaktust is megkerestem velük, szeretem magam köré gyűjteni az ilyen embereket. És nem hagyom abba a további kutatást sem, mert éppen a blogok sokfélesége az, ami élményt ad, s ami végül elvihet valami egészig, ami ennek az új világnak a megfejtését hozhatja meg számomra.

Mire ez az írás megszületett, rájöttem, valójában én is blogolok, még ha eddig ez nem is tudatosult bennem. Amikor megújult honlapomon – már csaknem 40 ezer olvasóval a hátam mögött - a nagyok közé befurakodtam, nagy viccesen azt hittem: nem tudom kivárni, hogy az irodalomtörténet felfedezzen. Valójában a bennem működő rendrakási szándék irányított erre, meg az eltelt évekkel egyre inkább háttérbe szoruló értékközvetítői vágy. Nyugdíjasként – tanítványok nélkül – már csak vendég vagyok kisunokáim XXI. századában, de olyan sok jó dologgal találkozom, aminek örömét meg akarom osztani másokkal. Így hát a ezen a portálon – remélem, még sokáig - gyülekeznek az irodalomhoz lazább szálakkal kapcsolódó bejegyzések, mert én nem egy írónő vagyok, csak egy író nő, aki örömét leli a billentyűzet simogatásában, az önkifejezés ezen nagyszerű eszközében, s erre szeretné sarkallni azokat is, akik rátaláltak írásaira.

Nora Roberts

Nora Roberts hősei mindig párosak…

(A Kulcs trilógia és a Chesapeak-öböl tetralógia összehasonlítása)

Hú, Nora Robertset olvasok, ennél mélyebbre már nem is mehetek...- fedtem meg magamat az első könyvénél, mert úgy tudtam a szerzőről, hogy csak egy bestseller iparos, aki nem a legjobbakat, hanem a legjobban eladhatókat írja. Ez az előfeltevés sokáig távol is tartott regényeitől, de nyugdíjasként, amikor a fiamtól kaptam egy e-könyv CD-t, több írását elolvastam, és felülbíráltam sznobságomat. Nora Roberts valóban ontja magából a könyveket, ma már vagy 150 regénye forog közkézen szerte a nagyvilágban, tízből film is készült. Írói receptje is elég egyszerű: egy csipetnyi misztikumot kever a valósághoz, amivel megteremti azt az ideális világot, amiben valamennyien szívesen élnénk. Ezzel vált a romantikus lelkek édesanyjává, és a szórakoztató irodalomban megszerzett előkelő helyét ezzel tudja megtartani több, mint négy évtizede….

Eleanor Marie Robertson néven 1950. október 10-én – Matyi születésnapján - született Silver Springben (Maryland) négy fiútestvér mellé. Szülei ír felmenőkkel rendelkeztek, s az átlagos amerikai életet élték. Ezt adták át lányuknak, aki korán férjhez ment, és otthon nevelte gyermekeit. Mikor azonban 1979-ben egy hóvihar hőnapokra elzárta a külvilágtól, megváltozott az élete. Unaloműzőként történeteket kezdett írni, amelyek sikereseknek bizonyultak. Az egymás után megjelenő írásai révén közismertté vált, és magánélete is megváltozott: új társra talált, újabb gyermekei születtek. Nagyon sokszor nyerte el a RITA-díjat, ami a romantikus regények legrangosabb amerikai elismerése, és évtizedek óta ott van a legnépszerűbb 100 ember listáján azzal, hogy regényeiben kutatja, bemutatja és dicsőíti az emberi érzelmeket. Krimiket is ír Robb J. D. álnéven, de azokból nem olvastam még egyet sem, mert a műfajért nem lelkesedem...

Izgalmas történetei kitalált világban játszódnak, de mindig ott van mögöttük a régi vagy mai amerikai valóság jellegzetes tárgyaival, slágereivel, aktuális történéseivel. Hősei sorsát – akik között gyakoriak az ír származásúak - izgalmas fordulatokkal mutatja meg. Kedveli a családregényeket, szívesen ír egymással összefüggő trilógiákat, mert úgy véli, így teljesebb képet adhat az emberi sorsokról. Regényeiben nem marad csak a valóság talaján, misztikus elemekkel keveri azokat, hogy az emberekről mondhasson el valamit. Angol nyelvtudás hiányában fordításban olvastam írásait, de többször találkoztam a Nora Roberts könyvek ajánlásában azzal a fordulattal, hogy egyszerű nyelve miatt alkalmas nyelvgyakorlásra. Írásaira valóban jellemző a könnyed, egyszerű stílus, amivel azonban jól szórakoztatja olvasóit, ha azok a szürke hétköznapokból szeretnének egy kicsit kikapcsolódni.

Kedvencem a nehezen leírható című Chesapeake öböl lett, ami négy kötetben járja végig a családi és baráti összetartozás útját három testvér és egy unokaöccs történetének segítségével. Fiútestvérei jóvoltából szeretettel formálta hősei alakját, hiszen – mint ahogy egyik nyilatkozatában olvastam – Két választásom volt: vagy szeretem őket, elismerem értékeiket, és megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy megértsem őket, vagy sikoltozva elmenekülök. De az általam ismert regényei többségét lelkiekben gazdag nőkről írta, akik gyakran vörös hajú, zöld szemű szépségek. Hogy ez azért van így, mert őket ismeri jobban, vagy mert őket célozza meg közönségként, vagy mert sokra tartja őket, nem tudom. Talán mindhárom együtt, de mögöttük ott van biztosan az az írni szerető asszony, aki élvezetet talál abban, amit csinál...

Összehasonlításomhoz itt most A Kulcs trilógiát választottam, ami egyike a „legyőzhetetlen hármasainak”, és a misztikus motívum ellenére egyike legvalóságosabb történeteinek. Melory Price, Dana Steele és Zoe McCourt átlagos huszonéves amerikai lány egy átlagos amerikai kisvárosban, akik azon a napon, amikor elvesztették munkájukat, meghívást kaptak a város fölé magasodó Harcos Orma kastélyba. Kiválasztottak lettek, hogy segítsenek kiszabadítani a Lelkek Ládájába zárt félig ember, félig isten lányokat, akik már 1000 éve ott sínylődnek. Az elrabolt lányok történtét egy ír meséből vette át az írónő, de az azt megszemélyesítő Rowena és Pitte hús-vér emberek, pedig ők a bűbájosak. (Nora Roberts ezt a következő módon finomította: Mindnyájan bűbájosak vagyunk, de van, aki tudja, van, aki nem…) A művészlelkű Melory A Fény kulcsa, a könyvtáros Dana A tudás kulcsa, a fodrász és gyakorlatias anya, Zoe A bátorság kulcsa, azaz a szépség, az igazság, a bátorság megtestesítői ugyanúgy, mint az elraboltak. A lányok – bár nagyon különböztek emberileg és társadalmilag - a kulcskeresés közben összebarátkoztak, kitalálták a Passziót, a közös műhelyt, ami nemcsak az önállóságot, de a megélhetésüket is megteremtette. Természetesen a feladatot sikerrel oldották meg, közben önmagukra és a párjukra is rátaláltak. És boldogan éltek…., mint a mesében, mert hát mesék ezek is, csak felnőtteknek szólóak.

Cameron, Ethan és Phillip más-más ok miatt került bajba tizenéves korában. Életük e nehéz időszakában találkoztak az orvos-tanár házaspárral, Stella és Raymond Quinnel, akik nemcsak örökbe fogadták és felnevelték a fiúkat, megerősítették őket a legfontosabb közösség, a család összetartó erejével is. A Hazai vizeken Cameron, a Háborgó tenger Ethan, a Csendes öböl Phillip történetét kíséri végig, akiket egy váratlan esemény újra összehozott a Chesapeake öbölben lévő régi házban. Anyjuk halála után apjuk egy újabb gyermek, a 10 éves Séth örökbe fogadására készült, amikor autóbalesetet szenvedett és meghalt. Kórházi ágyánál összegyűlő fiait megeskette a kisfiú felnevelésre, akik ezt meg is ígérték anélkül, hogy a gyermek származásáról kérdezősködtek volna A köztiszteletben álló tanár halála azonban szóbeszédet indított el a kisvárosban: megcsalta feleségét, s amikor tanítványa a munkahelyén feljelentette őt zaklatás miatt, öngyilkos lett. A fiúknak így nemcsak Séth szakadt a nyakába, akiért a gyámhatósággal kellett megküzdeniük, apjuk tisztasága is megkérdőjeleződött. A dinamikus autóversenyző, Cameron. a csendes halász, Ethan és az okos reklámszakember, Phillip átrendezte addigi életét és szavakkal, verekedésekkel kijelölték a jövő útját. A régi házban Séth mellett maradtak, hogy segítsék, s megélhetésüket közös hajóépítéssel biztosították, amiben mindenki azzal vette ki a részét, amihez értett. Ezt a folyamatot kísérhetjük végig a három regényben, melynek összefoglalása a negyedik, a Séth sorsát lezáró Biztos rév című lett.

Mindkét izgalmas történet attól vált még érdekesebbé, hogy a lányok és a fiúk vállalásuk teljesítésében olyan segítőre találtak, akikkel saját életüket is kiteljesítették. Flynn Hennessy, a Völgyi Kurir újságírója (nem mellesleg Dana bátyja) neveletlen kutyája, Moe segítségével ismerkedett meg Meloryval, és barátai: az író Jordán Hawke Dana, a kereskedőhálózat sikeres vezetője, IV. Bradley Vane pedig Zoe párja lett. A Quinn - fiúk is azért tudták a felvállalt feladatot teljesíteni, mert a gyámügyes Anna Spinelli, a gyermekkori játszótárs Grace Monroe, Séth titokzatos nagynénje, dr. Sybill Griff, és a kisváros virágárusa, Drusilla Bank Cameron, Ethán, Phillip és Séth társává vált. Ők az öreg tengerparti házban hangos, zajos nagycsaládként élték meg azt az örömet, amit a lányok a barátságban, a Passzióban, és Bradley otthonában találtak meg.

Természetesen mindkét regénysor számtalan kitérőt, kalandot tartalmaz, izgalmas olvasmányként lépésről – lépésre bontakozik ki a lányok és a fiúk története. Nora Roberts nemcsak itt, minden regényében tudatosan párosítja hőseit, akik egyenrangú félként segítik egymást, amivel nagyban hozzájárulnak a sikerhez. A családi élet színtere, a vízparti tanya, a madarak látványa, a virágok szépsége, a vitorlázás öröme mind a szabadság és összetartozás hordozója, védelmet ad és inspirál. A lányok kisvárosi élete szürkébb, talán ezért is van szüksége az írónőnek erősebben a misztikus szálra, ami a fiúk történetében csak az apa – és Séth esetében a nagyanya - hazajáró szelleme képvisel. De mindkettőben közös a következetesen végigvitt story, ami a történet kiteljesítése. Séth könyvében már a a nagybácsik teljes családja megjelenik, mert Nora Roberts nemcsak a főszereplőkre, hanem a hátteret jelentő mellékszereplőkre is nagy súlyt fektet. Az általam kiválasztott könyvekben kedvtelve részletezte a barátságokat és a szerelmi részeket - ez utóbbiak különösen gyakoriak minden történetében –, népszerűségének ez az egyik forrása. De ezek között sincs két egyforma, mert ha használ is sémákat, minden történetét egyedivé teszi azzal, hogy a helyzeteket az abban szereplők érzései formálják. S az írónőt pedig jó érzése óvta meg attól, hogy írását pornóvá változtassa.

Az ember olyan lény, akinek mindennapi életéhez: a túléléshez és a továbblépéshez újabb és újabb impulzusok szükségesek. Civilizált világunk már nem halmoz el bennünket minden percben élményekkel, sok a szürkeség, a monotónia mindennapjainkban. De ha olvasunk, talán pótolhatunk valamit! A szereplők életét – ha azonosulni tudunk velük – átélhetjük, a leírások szépségét négy fal közt is magunkba szívhatjuk, a párbeszédek dinamikája bennünket is mozgósíthat. Persze az irodalom teremtett világ, nem a valóság visszatükröződése, de csak azt a világot tudjuk megszeretni, aminek van belső igazsága. Ezért fontos Nora Robertsnek regényeiben a valóságalap, amire ráépítheti a misztikus vázat. Az emberek és a tündérek, a jó és rossz boszorkányok összeférnek a való világgal és egymással történeteiben. Miközben a család, a hagyomány, a természet szépségéről, megtartó erejéről beszél, szórakoztatni és segíteni akar, amit Yeats szavaival meg is erősített: Jöjj csak, ó, embergyerek / Várnak erdők, vadvizek / Fogd meg a tündér kezét / Mert a világ gyászosabb, mint / ahogy sejtenéd.../ Szerethetővé azzal teszi írásait, hogy szavaival összekapcsolja a valóságos alapot és a misztikus felépítményt, regényei így válnak egyszerre földiekké és égiekké. Jó olvasni azokat, mert közben egy kicsit maga az olvasó is elvarázsolódik...

Pearson-Kepes

Kettős fénytörésű prizma

(Diana Pearson: Csárdás, Kepes András: Tövispuszta)

            Diana Pearson nálunk nem nagyon ismert, hetvenes éveiben járó angol írónő, akinek már 1967-ben megjelent első regénye, és számtalan népszerű sorozatot segített szerkesztőként. Tudományos fantasztikus és romantikus novelláival díjakat nyert, és olyan társadalmi megbízatásokat kapott, mint például a Romantikus Regényírók Szövetségének (RNA) elnöki tisztsége. Az angolszász nyelvterületet igazán két regényével hódította meg: a Csárdás-sal és A Barshingkey család nyará-val. Az 1975-ös Csárdás című vaskos könyve a magyarok iránti rokonszenvéből fakadt, s Angliában több kiadást ért meg. Itthon alig volt visszhangja, igaz, magyarul csak 2011-ben jelent meg Miskolczy Edit fordításában. Pedig ez a családregény 1914 és 1956 közötti időszak magyar történelmét mutatta be olyan látószögből, ami a magyar irodalomból valójában hiányzik

            Kepes András (1948-) közismert újságíró, sármos televíziós személyiség, aki emlékezetes műsorokban (Apropó, Desszert, Oázis, Könyv-jelző, Világfalu) beszélgetett különféle témákról. Igazi multikulturális közegben nőtt fel: Budapesten, Bueros Airesben és Bejrútban végezte tanulmányait, s lett a bölcsészettudományok doktora. Tanárként külföldi és hazai egyetemeken tanított, s három házassága révén színes a magánélete is, lévén 5 lány és egy fiú édesapja. Tévés beszélgetései könyv alakban is megjelentek, és a Matt férfiaknak című riportkönyvében a sakkozó Polgár lányok titkát próbálta kideríteni. Nagy meglepetést igazán akkor keltett, amikor Tövispuszta (2011) címmel első regényével jelentkezett, amiben az első világháborútól a rendszerváltásig, majd átdolgozás után (2017) az ezredfordulóig követte három család három generációjának sorsát.

            Diane Pearson egy külföldi, aki Csárdás címmel a magyar történelemről írt regényt. Mindez már önmagában is különlegesség, még maga az írónő is a pimaszság netovábbjának érezte, mert nem beszéli nyelvünket. De a munkát alapos anyaggyűjtés előzte meg, ami számára nemcsak a szakirodalom tanulmányozását jelentette – amit magyar barátaival megvitatott , személyesen is bejárta az országot, hogy színeit, ízeit megtapasztalja. E magányos utazásokon készített feljegyzéseit is beépítette könyvébe, ahogyan azt az oral history műfaji szabályai megengedték. A történet keretét három család adja: a zsidó emancipáció lehetséges útjait járta végig az írónő a zsidó-keresztény Ferencz család, a nemesi vagyont elvesztő, majd más-más módon visszaszerző nemesekét a Káldyak és Rassayak életével. S körülöttük ott van a magyar társadalom, amelyben akkoriban a feudális és kapitalista világ szálai összefonódtak. Olvasás közben világossá válik számunkra, hogy a hagyományokból, bátorságból, formalitásokból, abszolút tudatlanságból összetákolt építménynek össze kellett omolnia, de a sok elvesztegetett élet miatt megsiratjuk sorsukat.

            Pearson nőként érzékenyebb az erős nőkre, akiknek pozitív és negatív változatával egyaránt szembesített Máli és Káldyné alakjában, velük, s a körülöttük táncoló szereplőkkel teszi igazán feledhetetlenné a regényt. Romantikusnak szánt történetében igazán szerethető figurákat teremtett, bár a kliséktől sem tudott megszabadulni: a jók nála is többet szenvedtek, mint a rosszak. De a könyvfolyam varázsát az örök emberi érzések adják, karaktereinek átváltozásait elfogadjuk, és úgy éljük át a gyengeség és gyengédség, vágy és szerelem pillanatait, hogy az emberséges gesztusok hatása alól nem tudjuk kivonni magunkat. Közben Pearson szembesít bennünket az önmagát ismétlő történelem tragikumával, a mások megsemmisítésére azonnal kész gonoszsággal, a pusztítás őrületével, hogy bebizonyítsa, ami értékes, nem adja meg magát könnyen, de aki azt birtokolja, gazdaggá és erőssé válik általa.

          Mély és igaz könyv lett a Csárdás, mert az írónőt nem vitték mellékvágányra személyes érzelmi kötelékek, s mert regénye távlatossá vált: az angol kritikusok az Elfújta a szél… című Margaret Mitshell regénnyel állították egy sorba. A kijelölt keretek és a lineáris cselekményvezetés ellenére nem történelemkönyv ez, hősei csak élik mindennapjaikat 1900 és 1948 között, és megtörténik velük a történelem: a két világháború, a holokauszt, a felszabadulás és a kibontakozás. Igaz, Pearson regénye a nagypolgári miliő megjelenítése, de mert három nemzedéken keresztül követhetjük sorsukat, megláthatjuk a gazdagok életének felszínes voltát, és azt is, hogy az összeomlás után milyen módszerekkel próbálnak talpon maradni. A szegényekről nála kevesebb szó esik, vagy ha igen, csak azért, mert ki nem fejtett származásuk, vagy munkájuk révén e családokkal patriarchális kapcsolatban álltak.

            Kepes András a Tövispusztában a XX. századi Magyarországról írt, amit valóságos elemekből építkező fikciós családtörténetként tálalt. Írásának szerkezete nem lineáris, mert nem követett egyetlen szálat, csak ízekkel, illatokkal, szagokkal, a világot jelentő apróságokkal jellemzett. A fejezeteknek címet adó tárgyak - pl. a koronás ezüstkanál, vagy a tulipános láda – egy egész világot szimbolizáltak. Vérbeli riporterként azonban nem a szereplők jellemére koncentrált, hanem történetükre, életsorsuk egyediségére. A regény címét adó Tövispusztán nőtt fel a három főhős: Veres Isti, aki a szegénységből fociremények és hegedőszólamok segítségével szeretett volna kitörni, aztán testileg és lelkileg megnyomorítva ávós lett. Goldstein Dávidot a numerus clausus megfosztotta a továbbtanulás lehetőségétől, s csak a vak szerencsének köszönhette. hogy nem lőtték a Dunába. A grófi családból származó Szentágostonyi Pálnak minden megadatott: jólét, külföldi tanulmányok, szép jövő ígérete, de a háború végén feladta fényesnek ígérkező londoni karrierjét, hazajött, hogy itthon osztályidegenként számkivetett legyen. Sorsuk nemcsak egymással, a környezetükkel is összefonódott, így a regényben - mozaikokból szőve – átfogóbb képet kapunk a XX. századi magyar társadalomról, mint Pearsonnál. Kepes magyarként a végletekre is nyitottabb, hiszen csakis itt fordulhatott elő, hogy egykori nyilasból kommunista, majd forradalmár lehetett, hogy a holokauszt túlélők kivándoroltak, majd visszajöttek, mert nem bírtak a honvággyal megbirkózni, vagy hogy valaki a cigány putriból elindulva az alvilági élet fejedelmévé válhatott.

            Kepes csak egy-egy tárgy, a fejezetek címadó rekvizitumai köré szőtt történeteket mesél, a három főhős közös sorsáról színesen, ízesen anekdotázgat, hol emelkedett nyelvezettel, hol vulgárisan, hogy megidézze az évszázadot. Az angol cím is egy tárgy, egy felfújható Buddha lett, ami a hit, az irgalom, a jó ízlés kiüresedését jelképezi, és amivel az egész regény alapgondolatát összegezhette. A könyvet felvezető reklámban az évszázad regényeként hirdették, de nem mélyült el egyetlen korszakban sem. Miközben saját családja históriáját is beleszőtte, sajátos narrátori megszólalásaival maga is ott maradt benne. Sokszínű lett a világa, amiben eszmék és értékrendszerek kerültek válságba, eltűntek és újabbak jöttek helyükre, hogy a korábbinál jobb, vagy rosszabb rendnek csináljanak helyet.

            Nemcsak a felszínre, a mélyben munkálkodó erőkre is figyelt. Látjuk, hogy a haza, a szabadság, a hit, a magyarság, a nemzet fogalma minden korszakban mást jelentett, s bár nem kacsingat ki a jelenre, sorai néha ránk is vonatkoznak. De nem politizált, csak azt láttatta meg, hogy a megismétlődő történetekkel a történelem ironizál velünk. Párhuzamos narratíváival pontosan fejezte ki azt a magyar sajátosságot, hogy feldolgozás helyett szőnyeg alá sepertük a történelmi traumákat, és a megoldatlanul maradt konfliktushalmazok tovább szítják a gyűlölködést. Kepes jól látta: mindenki másként éli meg ugyanazon történéseket, mert képtelen az empátiára, csak a saját szemszögéből látja a változásokat. Személyes és családi traumáink torzító fénytörései színezik élettörténeteinket: az öngyógyító és önfelmentő emlékezet mindenhol így működik. De azt is megmutatja, hogy vannak - lennének – közös pontjaink, ahonnan rácsodálkozhatnánk egymásra. (Ezt egyébként nemcsak hirdeti, meg is éli: ifj. Horthy István barátjaként árnyaltabban látja a történelmet, lányai párválasztása jóvoltából empatikusabban szemléli a különféle vallásokat.)

            A két regényt összeköti a magyar történelem, de az út, amit bemutatására választottak, eltérő. Adódik ez abból, hogy sokszorosan eltérő a látószögük és a céljuk. Diane Pearson a maga olvasónak adott hírt egy távoli világról, amit előszavában szélesebben (és az angolokban élő közhelyekkel) bontott ki, és amelyhez a könyv végén – szépirodalmi művek esetében ritkán - felsorolt bibliográfiával konkretizált. Kepes Andrást más motiválta. Jó mocskos kis történetet írtam, tele vicsorral és könnyes röhögéssel, szerelemmel, gyilkossággal – nyilatkozta könyvéről, de még sincs kedve nevetni az olvasónak, ha látja, az ifjú gróf, a parasztgyerek és a falusi zsidó fiú bimbózó barátságát hogyan rontja meg a történelem, és ez hogyan folytatódik tovább az élet valóságában. De nem ellentétesek ezek az írások mégsem egymással: a szép narratívájú angol regény kiegészítője, a szikárabb stílusú magyar regény pedig magyarázója a másiknak.

            Diane Pearson az egyik észak-magyarországi faluban látott egy idős párt csárdást táncolni:a férfi magas volt és vékony, a felesége, akin a falusiak szokásos viselete, szoknya és főkötő volt, alacsony, széle-hossza egy, alig ért az ura mellkasáig. Az ember azt hitte, nem illenek össze, és nevetséges látványt nyújtanak. De sem az egyik, sem a másik nem volt igaz... méltósággal táncoltak, mint ahogyan éltek. Ez a hagyományos magyar páros tánc a magyar tánctípus egyik megtestesítője, melyben a wikipédia szerint a büszke tartású férfi táncosok eleinte rögtönözve szét,- majd összedobbantják lábaikat, majd a nőkkel összekapaszkodva forognak. Sajátos jellemzője a lassú és a gyors ritmus váltakozása, ami a táncoló párnak egymással és a többi párral való incselkedését, vetélkedését is lehetővé teszi. A két regényt elolvasva a magyar sors szimbólumának érezhetjük ezt a táncunkat: az események lassú és gyors váltakozása, az incselkedés és a viadal egyszerre van jelen a mi életünkben is, de a mások életét kísérő empátia és tolerancia mintha egyre halványabb lenne…. 

Lányregényeim

Lányregényeim

Kis nyomtávú életem legfőbb adománya – fő műveimen: gyermekeimen kívül - az írás és az olvasás gyönyörűsége volt, ezek segítettek át a mélypontokon, és ezek emeltek egyre nagyobb magaslatokra. Mióta megtanultam olvasni, a könyvek jóvoltából egy elvarázsolt világba kerültem. Az útleírásokkal, életrajzokkal virtuálisan bejárhattam a világot, a szépirodalommal az azon túli tartományokat. Olvasmányaim jóvoltából magamra próbálhattam olyan szerepeket, melyekkel a valóságban soha nem találkoztam, megalkottam külön világomat és a nehéz helyzetek elől ide menekültem.

Kezem motorikus mozgása úgy kísérte végig az életemet, mint a légzés. Firkálgatásaim aztán egy idő után célt találtak, s ha nem is rengették meg a világot, számomra örömforrássá váltak. Hogy mások felfedezése után magam is írásra vetemedtem, tulajdonképpen elkerülhetetlen volt. Diákként napi kényszerré tették a házi feladatok, felnőttként meg nemcsak a munkám eszköze, a kommunikációm része is ez volt. Megszámlálhatatlan az elküldött levelek száma, melyekre válaszok is érkeztek, s bekapcsoltak az emberi viszonylatokba akkor is, amikor azokból ilyen, vagy olyan okok miatt időlegesen kiestem. Kezdő nyugdíjasként is az írás mentett meg az unalomtól: tantárgyaimból oktatócsomagot készítettem s az irodalomról szóló írásokból kinövő honlap pedig áttörte a bezártság falát.

Rendes körülmények között itt meg kellett volna állnom, de 60 évesen a bennem lévő kíváncsiság továbbvitt: belepancsoltam az addig szentségként kezelt irodalomba. Így született meg két regényem Molnár Borbáláról és Czóbel Minkáról Sorsok áradása, majd Újhelyi poétriánk…, illetve A Bárókert rabja címmel.

Az, hogy nőkről írtam regényeimet, nem véletlen: mindig érdekelt nemem teljesítménye, és tanulmányaimból mindig hiányoltam a női alkotókat. Gimnazistaként hivatalosan csak Kaffka Margittal ismerkedhettem meg, mert még a mi világunk is el akarta hitetni azt, hogy az írás a férfiak kiváltsága. Ám lassan töredezett a fal, hiszen Levente bátyám bemutatott Czóbel Minkának, az egyetemen pedig nemcsak a holtak, az élő költőnők is eljutottak hozzám. Tanárként azonban a kánon továbbra is megkötötte a kezem, és nyugdíjba kellett mennem ahhoz, hogy a női alkotókra úgy figyelhessek, ahogy megérdemelték.

A zempléni költőket bemutató könyvem, a Múzsák a Magas-hegy tövében címűbe már nagyon tudatosan századonként becsempésztem egy-egy női alkotót, és a honlapomra is egyre többen kerültek fel közülük. Szerettem volna azt bebizonyítani ezekkel az írásokkal, hogy a nőknek is volt / van / lesz olyan gondolata, amelyre szüksége van a világnak. De életem legkülönlegesebb feladatát a lányregényeimmel kaptam meg, amelyek megírásának gyönyörűsége engem is megemelt. Nem azért, mert olyan súlytalanokká váltak, mint a két világháború között a lányoknak szánt írások, hanem mert bennük olyan hősnőkre találtam, akik lányként figyelemre méltót alkottak az irodalomban akkor is, ha azt a férfiak által megírt irodalomtörténet nem tartja számon.

Kiválasztottjaim Molnár Borbála (1760-1825) és Czóbel Minka (1855-1947) lettek, hogy új hazámnak, Zemplénnek, és a réginek, a Nyírségnek így róhassam le adósságomat. Költőnőim életideje között ugyan egy évszázad telt el, de alig változott közben a világ: szinte ugyanazon női sorsot cipelték magukkal. Igaz, Czóbel Minka számára az írás lehetősége kezdettől fogva adott volt származásának, a Vay-Czóbel család értékrendjének köszönhetően, miközben Molnár Borbálát még tanító(!) apja tudatosan nem tanította meg gyermekként írni, nehogy női feladatai elől azzal elmenekülhessen. Az írás azonban mindkettőjük számára belső szükséglet volt, bár hosszú ideig nem tudott erről a szűkebb környezetükön kívül senki. Amikor kipattant a híre, Molnár Borbálát Sátoraljaújhelyben a XVIII. századi Zemplén vármegye előjárói maguk elé rendelték és levizsgáztatták: a vármegyeházán egy általuk adott témáról verset kellett írnia, hogy igazolja tudását. Már több kötete is megjelent nyomtatásban, amikor az egyik vándorigric, Berei Farkas András még mindig vissza akarta parancsolni őt a rokka mellé. A kortárs Kazinczy (s köre) is csak negatív példát látott benne leoninusai miatt, amikor az időmértéket rímekkel is megerősítette, pedig ezzel a könnyedebb formával szerzett híveket a magyarul olvasásnak nőtársai körében. Czóbel Minkát a XIX. században már nem állították ilyen próbatétel elé. Amikor első kötetét megjelentette, azt hitték, a népnemzeti irányzatot követi, s mint ilyent, üdvözölték. Egy idő után a konzervatív Petőfi Társaság be is fogadta tagjai közé ötödik (!) női alkotóként. Milyen meglepő: akkor tette ezt, amikor a legmodernebb versei, novellái, regényei születtek, amelyekkel pedig jócskán kilógott a sorból, s költőként a kritikusokat, hívőként a katolikus egyházat is maga ellen ingerelte. Valójában nem figyeltek rá ők sem, mint ahogyan sorstársai, a nyugatosok sem, pedig rytmicus prózájával, azaz szabadverseivel, új témáival és hangulataival őket készítette elő. De nő volt, és grófi ivadék, nem vállaltak vele semmilyen közösséget.…

Abban is közös nőköltőim története, hogy a férfiak jóvoltából kerülhettek költői hírbe. Molnár Borbálát Édes Gergely, Gvadányi József elismerése és Thuránszky László, Bárczay Borbála, Bethlen László, Bornemisza József pénze segítette a nyomdai megjelenéshez, ennyi is elegendő volt a kortársi szűkkeblűség ellen. Emelkedett lelkének bizonyítéka, hogy az egyik akkori erdélyi költőnővel megjelent Barátsági vetélkedését arra használta ki, hogy ellenfelét, a tehetséges Ujfalvy Krisztinát népszerűsítse. Az 5 megjelent kötet értéke igazán akkor szembetűnő, ha tudjuk, a kortárs Csokonainak életében csak két írását sikerült kiadnia. Czóbel Minkát testvére barátai, Mednyánszky László és Justh Zsigmond mellett Jókai Mór is támogatta, s a nyomdai költségeket kis apanázsából maga spórolta össze. A mecénások szerepe ekkorra ugyanis már nem a pénzt, csak az erkölcsi támogatást jelentette, de a kis példányszámban megjelent kötetek még ugyanúgy szűk körben terjedtek, mint 100 évvel korábban.

Amikor róluk szóló regényeimet írtam, lehetőséget kaptam a kortárs alkotók, férfiak és nők bemutatására is, főhőseim teljesítménye igazán így vált kiemelkedővé. Molnár Borbálának még el kellett fogadnia a férfiak által felállított szabályokat, hogy megtűrjék maguk között, s az is kiderült, hogy a férfiak közül néhányan – köztük pl. Berzsenyi Dániel - már nyitogatták a kapukat. Írásai révén pedig maga is példává vált: Bessenyei Anna, Vályi Klára,

Fábián Julianna bevallottan Molnár Borbála példája nyomán jelentkezett írásokkal. Ennek is köszönhető, hogy Czóbel Minka körül nem kellett lámpással keresni a női alkotókat, baráti körének tagjai – Büttner Helén, Vay Sarolta, Teleki Lászlóné, Dégenfeld Berta - már maguk okán is figyelemre méltó személyek voltak. Ám elismertségük foka mit sem változott Molnár Borbáláék óta: kutató csillagászként (Dégenfeld Berta), harcos feministaként (Teleki Lászlóné, alias Szikra), vagy férfiként (Vay Sarolta / Sándor) kellett megjelenniük, hogy a figyelem egy kis szikrája rájuk irányuljon. Regényeim írása közben ezért is figyeltem rájuk, nagy kedvvel, hiszen történetük még a XIX. században is összekapcsolódott a női egyenjogúságért folytatott harccal, amelyből Czóbel Minka írásaival vette ki a részét.

Lányregényem hősei nyomtatásban megjelent köteteik ellenére nőként nem élhettek csak az irodalomnak, mindketten keményen megdolgoztak mindennapi megélhetésükért. Molnár Borbálát édesanyja korán férjhez adta az idősebb, durva és kegyetlen Szokera Nagy Jánoshoz és ezernél is felesb juhaihoz. 14 évet töltött el ebben a házasságban leányi engedelmességgel és a keresztyényi alázattal, s amikor a férje halálra zabálta magát, ott maradt kifosztva, nincstelenül. Minden asszonyi furfangjára szüksége volt, hogy három fiával életben maradjon. Költői híre segítette Erdélybe, ahol Mikes Anna grófnő társalkodónőjeként 22 évet töltött, az ott szerzett pénzből taníttatta fiait, és magyarul megírt történeteivel szellemi utakra késztette az erdélyi asszonyokat és lányokat. Mire Czóbel Minka felnőtt, családja tönkrement, az udvarház és egy kis föld maradt meg, ami bérlők dolgoztak. A saját szellemi világában élő törékeny lány magára vállalta a velük való bajlódást, miközben kutyákat nevelt, méhészkedett, facsemetével piacolt, borászkodott. Szülei halála után özvegy nővére (és családja) mellett Büttner Helén festő barátnője is Anarcson élt, kölcsönösen támogatták egymást jó szóval, vagy anyagiakkal, mikor mire volt szükségük. S Magyarország e távoli pontján közben megszülettek a modern magyar irodalom első darabjai, amelyekkel hozzájárult az irodalmi megújuláshoz.

Mindketten világlátottak voltak, amennyire azt a koruk megengedte. Molnár Borbála ugyan 35 éves koráig ritkán hagyta el Sátoraljaújhelyt, de olvasmányaival bekóborolta az akkori világot, melyben a régiek és a kortárs írók-költők lettek útitársai és irányítói. Erdélyben élve szélesebb kulturális lehetőségekre talált, s a könyvek itt is társai maradtak. Mikes grófnő gazdag könyvtára segítette ebben, akinek - és az erdélyi színháznak darabokat író Ujfalvy Krisztinának - németből is lefordított jó néhány regényt. A családi kapcsolatok révén itt mozgalmasabbá vált az élete, is, sokat kirándult Erdélyben, és Bécsbe is eljutott. Czóbel Minkát élete kezdetén német, francia, angol nevelőnők vették körbe, e nyelvek birtokában fiatalon szellemileg és valóságosan bejárta Magyarországot és Nyugat-Európát: a Sorbonne-on és Berlinben irodalmat és esztétikát hallgatott, eredeti nyelven olvasta a klasszikusokat és kortársait. Nem véletlen, hogy a francia szimbolisták kísérlete elsőként nála talált visszhangra! Az első világháború aztán bezárta Anarcsra, de a könyvek és Büttner Helén jóvoltából szellemi igényei nem lankadtak: minden modern irodalmi formába belekóstolt és a festészetben is kipróbálta magát. Bütther Helénnel francia nyelven kiadtak Párizsban egy közös könyvet, melynek szöveges részét, verseit Czóbel Minka írta, s az illusztrációkat - amiben magukat is megjelenítette – barátnője készítette.

Írói sokszínűségük is közös, bár ebben – értelemszerűen - Molnár Borbála még kisebb távot futott be, mint Czóbel Minka, hiszen az önállósuló magyar nyelvű irodalom egyik előfutára volt. De útja így is különlegesnek számít! Költői pályája zsoltárparafrázisokkal kezdődött, s ha a versek végig is kísérték pályáját, episztoláival és verses regényeivel vált népszerűvé, s próbálkozott prózai írásokkal is. Csodaként tartjuk számon Csokonai picturáit és sententiáit, pedig amikor Molnár Borbála elbitangolt tehenét keresve a Ronyva parton kóborolt, rátalált a tavasz ébredésének szépségére, a műfaj szabályai szerint mutatta be azt ódájában, s a látvány hatására ő is eljutott a lélek halhatatlanságának felismeréséig. Versenytárs hiányában önmagával versenyzett: ezt az élményét dal formában is feldolgozta, amiben teljes természetességgel használta a hetes és nyolcas sorokat, melyeket mi mégis Kisfaludy Sándor újításaként tartunk számon. Czóbel Minka mindhárom műnemben kipróbálta magát, amikor a Lét és a Máslét, azaz az élet és halál kettősségében olvasmányélményeit alakította költői motívummá. Verseiben, regényes költeményében, novelláiban, regényeiben a misztikum, az álomszerűség, a finom légiesség világát jelenítette meg, s ebben találta meg a szabadságot, bár a világ rejtett összefüggéseinek kifejezésére a valóság elemeit használta. Meghökkentő nyelvi kifejezéseivel irracionális érzelmeket, érzéseket és hangulatokat jelenített meg, így spiritualizálta a nyelvet és önmagát.

A fenti hasonlóságok ellenére azonban jóval nagyobbak a kettejük közti különbségek, amelyek életük lényegéből, a tér- és időbeli eltérésből fakadt. A XVIII-XIX. század fordulóján élő Molnár Borbálára egyforma erővel hatott a múlt és a jelen. Sátoraljaújhelye ekkor vált Zemplén központjává, az ezt megtestesítő vármegyeháza a költőnővel együtt nőtt fel, miközben születése előtt 5 évvel még boszorkányt égettek a Bodnár-völgyben. Nemesi családjának azonban nem volt már vagyona, s a birodalomban a Habsburgok erőteljes politikája érvényesült. Bár Kazinczy Ferenc jóvoltából ez a vidék vált az irodalmi nyelv bölcsőjévé, Molnár Borbálának még a régi magyar irodalom lett a mintája. Felnőttként tanulta meg az írást és verselést, mert tehetsége utat tört magának. A kulturálisan színesebb Erdélyben élve találkozott ugyan másféle életlehetőséggel, de kiszolgáltatott társalkodónőként ott sem lehetett nagy választási lehetősége. Otthoni paraszti környezetében kevés írástudó volt, nőként az előítéletekkel is meg kellett küzdenie, de aztán nagy megalkuvások árán megérkezett a Parnasszusra. Ennek árát azért neki kellett megfizetnie: a leggörögösebb század gyermekeként önmetaforája Büblisz lett, aki szenvedései miatt annyit sírt, hogy az istenek patakká változtatva tették halhatatlanná.

A XIX-XX. század fordulóján élő Czóbel Minka számára természetes volt az irodalom, a verselés, a művészetek, a kultúra értéke, de a történelmi változások jobban rátelepedtek, mint Molnár Borbálára. Bár a világ végén élt, egy szabolcsi kis faluban, Anarcson, amíg a családi költségvetés engedte, innen is eljutott Itáliába, Párizsba, Berlinbe, és szellemileg is megismerte azt a világot. Eredeti nyelven olvashatta a francia, angol, német irodalom legjavát, s az azokon készült fordításokban az orosz realistákat. De nemcsak az irodalom hatott rá, Jung és Nietzsche

éppen úgy nyomot hagyott személyiségén, mint a katolicizmus, vagy a buddhizmus. Kíváncsian kutatta önmaga megújulásának lehetőségeit, mindent magára próbált, egyéni útja ezért lett sokszínű és egyedi. Számtalan önmetaforája közül legnagyobb hatású a görög Ikarusz lett, akit nem azért vállalt fel, mert a Nap tüzében égett el, hanem mert bátrabb és kíváncsibb volt, mint a többiek.

Írásaik célja is eltérő. Molnár Borbála önmaga – meg valami halvány lázadás – miatt tanult meg írni, verseit először önmagának készítette, de nem érte be ennyivel. Eleinte nőtársait csak szórakoztatni akarta, de aztán ráérzett a kezében lévő eszközre, s tanítani, nevelni akarta őket. Bár nem járhatott iskolába, mégis tudatosult benne: hiba, hogy a nőket nem engedik be a magasabb iskolákba, hogy felkészítsék a feladataikra, a világra. Czóbel Minka sem tanult iskolákban, de nem azért, mert nem lettek volna ilyen-olyan nőnevelő intézetek, hanem mert szülei törékeny egészségét féltették. Belső szükséglet miatt kezdett el verseket írni, és később sem alakult ki benne ez a tanító szándék. utolsó pillanatáig önmagát kereste. Individuális versei nem fejeztek ki semmilyen közösségi szándékot, írásaiban ezer alakban rejtőzött el, a valóság elemeivel csak az azon túli tartományokat akarta megismerni.

Izgalmas feladat volt világuk feltárása. Molnár Borbála XVIII. századát először még realista módon közelítettem meg, nekiálltam kikutatni, hogyan élhettek akkor az emberek: mit ettek, hol laktak, milyen szokások tartották egybe a közösségeket. Ám az első 50 oldal elkészülte után rá kellett döbbennem, hogy bármilyen izgalmas is volt számomra e világ felfedezése, olvasmányként így nagyon unalmas. Aztán amikor egy csipetnyi misztikumot varázsoltam a történetbe Újhely kék szemű nemtőjének kitalálásával, a történet meglódult, s magát írta. Sajnos, nem hagytam abba az írást akkor, amikor Molnár Borbála meghalt, mert vonzott a feladat, hogy a források alapján megrajzoljam azokat a mindennapokat, amelyeket mi jeles napokként tartunk számon. Innentől aztán történelem átvette az uralmat, s nem tudtam ellenállni. Később emiatt kénytelen voltam átdolgozni és olvashatóbbá tenni az egészet....

Mire Czóbel Minkára került sor, már megtanultam a leckét! Olyan formát választottam a novella-regénnyel, amivel nem kellett a teljességre törekedni, mégis kirajzolódhatott hősöm életútja. A történelemmel még ennél is óvatosabban bántam, pedig a XX. századi nagy fordulatok itt is csábítottak volna, de nem adtam meg magam...Így aztán Minka története kerekebb lett, amihez nagy mértékben ő segített hozzá a kétkezes formával: versei és az én magyarázó szövegem egységbe simult, ahogy megálmodtam. Idézgetem én Borbála verseiből is, de azok inkább illusztrációk lettek, pedig a történet fő vonalát ott is azokra fűztem fel. Érzelmileg elkötelezetten tele voltam gátlásokkal, s nem tudtam messzebbről szemlélni az eseményeket.

 Mindezek a tanulságok számomra nagyon fontosak, hiszen tervezem harmadik lányregényemet Lorántffy Zsuzsannáról. Nehézségét a nagyon távoli XVII. század adja, s az, hogy nem volt költő, száraz leveleiből kell személyiségét kideríteni és megrajzolni. De a kihívás nagyon izgat azért is, mert ezt a feladatot Jancsi találta ki számomra még réges-régen. Ha sikerül megírnom, őt igazolom. Kár, hogy már nem olvashatja….