A Nyugat mozgalom története

A Nyugat mozgalom története

A magyar irodalom első irodalom első irodalmi vezére, Kazinczy Ferenc még csak leveleivel fogta össze az írókat, költőket. Kisfaludy Károly már Auróra című lapjával szervezte egy táborba azokat, akik hasonlóan gondolkodtak az irodalomról, s ezzel hozzájárult az irodalmat értő és szerető olvasóközönség kialakulásához is. A csoport erősebb, mint az egyén, s az élesedő reformkori küzdelemben nagy szükség lett erre az erőösszpontosításra Az Ellenzéki Kör is azért jött létre, hogy utat nyisson az új irodalmi törekvéseknek, s ez a mozgalom Vörösmarty és Petőfi vezetésével nem állt meg az irodalomnál, a forradalom előkészítőjeként fontos politikai szerepet töltött be. Kisfaludy Károly emlékét megőrzendő 1836-ban társaságot hoztak létre barátai, írótársai. Eleinte ez jótékony hatást gyakorolt az irodalmi életre: pályázatai, nyilvános ülései révén sokat tett az irodalmi ízlés és a hazai szépirodalom fejlesztésért. A XIX. század végére azonban megmerevedett az általuk értékként kiemelt népnemzeti irányzat, nem segítette, hanem gátolta a további fejlődést. Az a társaság, mely egykor szemléletével utat nyitott Petőfi, Arany és a többiek irodalmi útjának, konzervatív szemléletével gátolta az új tehetségek kibontakozását. Petőfi neve a szabadságharc bukása után a forradalommal forrt össze, emlékét ápolandó alakult meg 1876-ban a Petőfi Társaság, melynek első elnöke Jókai volt. Ha induláskor még be is tudott tölteni egyféle ellenzéki szerepet, az idők múlásával ez is a konzervatív irodalom szolgálatába szegődött, s nagy része lett névadója költészetének leegyszerűsítésben.

Ez a két, a maga korában haladónak tartott társaság uralta még a XX. század elején is a magyar irodalmi életet, s mindent megtettek, hogy a "modern" törekvések elől elzárkózzon a "hivatalos" irodalom. Pedig a világ, s Magyarország sorsa nagyot fordult közben. Már a kiegyezés tájékán elindult egyféle kijózanodás, kiábrándulás; a századvégre provinciálissá vált a népnemzeti irány. 1890-ben Kiss József A Hét című lapjával az új költészet híveinek erejét összpontosítva próbálta megtörni a konzervatív irodalom erejét. Ez a lap elsőként visszhangozta a nyugati impresszionista, szimbolista, naturalista törekvéseket, és színvonalas ellenzéki lappá nőtte ki magát. A márciusi ifjúként induló Vajda János is egészen más utat rajzolt a magyar irodalom elé, de az Akadémia és az irodalmi társaságok mereven elzárkóztak ezek elől. A változtatás igényét a Vajda körül felnövő nemzedék - Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő - jelezte ugyan, de nem jutottak lehetőséghez, nyomor, betegség lett az osztályrészük, és a korai halál. Vajda küzdelme azért példaértékűvé vált, 1926-ban őt választotta névadóul az a haladó szellemű csoport, mely az irodalmi ízlésváltást, a haladó irodalom megteremtését tartotta elsődleges feladatának. De sem Kiss József lapjának, sem a Vajda JánosTársaságnak nem volt olyan hatása, mint amilyet az 1908-ban megalakuló Nyugat elért.

Irodalmunk igazi megújulása ehhez az irodalmi orgánumhoz köthető, ami több mint három évtizedes fennállásával a modern magyar irodalom meghatározó központjává vált, a körülötte kialakuló három nemzedék a modern magyar irodalmat teremtette meg. Címlapján mindvégig emblémaként ott volt Beck Ö. Fülöp Mikes Kelemen emlékérme, mely a bujdosó magyar irodalmat jelképezte, meg azt, hogy a toll és a mécses fegyverét soha nem ejtették ki kezükből. Első főszerkesztője Ignotus volt, első nagyhatású szerkesztője Osvát Ernő lett. Az ő irányításával vált ez a lap a szellemi szabadság és függetlenség fellegvárává, egyszerre jelenthetett fórumot és védőpajzsot az ebben jelentkezők számára.

Névválasztása azt sugallta, hogy mintaként a nyugati törekvéseket kívánja követni, de a lap a haladó magyar hagyományok folytatását is céljának tartotta. Ők fedezték fel az népnemzeti irányon túllépő Arany "őszikéit", Vajda, Reviczky, Komjáthy értékeit. Az újonnan induló lap vezéregyénisége Ady Endre lett, aki körül már az Új versek megjelenése óta dúlt az irodalmi háború. A Nyugat indulása előtt pár hónappal megjelenő Holnap című antológia váltott ki össztüzet a modern magyar irodalom ellen, s "táborrá" ez a harc tette őket, melyet a Nyugat égisze és egyféle védelme alatt folytathattak. A konzervatív irodalmi társaságok ettől kezdve a Nyugatban látták az erkölcstelenség, a hazafiatlanság, a bomlasztó szándék melegágyát, nemcsak írói, olvasói is gyanúsakká váltak. Első nagy nemzedéke - Ady, Babits Móricz, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Karinthy Frigyes, Kosztolányi, Kaffka Margit, Krúdy Gyula, Tersánszky Józsi Jenő, Molnár Ferenc, Füst Milán, Schöpflin Aladár, Lukács György, stb. - felvállalt egységével olyan erőt kezdett képviselni, amit a konzervatív hivatalos irodalom támadásokkal és ellenlapokkal (Napkelet = Tormay Cecille, Új Idők = Herczeg Ferenc) próbált kiegyenlíteni.

A Nyugatosokat egymással is össze akarták ugratni, melynek legismertebb kísérlete az ún. dukk - dukk - affér lett. Herczeg Ferenc a Holnap megjelenését értékelve azt írta, hogy irodalmi hivatásuk az, hogy utánozzák Adyt, s helyt adott Ady válaszának is:

Nincs közöm az úgynevezett magyar modernekhez, s az én állítólagos lázadásom nem is lázadás. ...Ravasz kis emberek belém akaszkodhatnak, mert türelmes vagyok és egy kicsit éhetetlen...

A költő - zseni érezhette, hogy mások aratják le helyette a babért, a Holnap körüli személyes nézeteltéréseit ezért is játszhatták ki a többiek ellen. Ez csak magyarázza, de nem menti ezt a cikkét, amivel megsértette azokat, akik az elvbarátai voltak - s ráadásul mindezt a közös ellenfelek lapjában jelentette meg. A Holnaposok nevében Juhász Gyula válaszolt:

A Holnap költői eggyel kevesebben lettek, de egy tanulsággal gazdagabbak. Ady Endrének még több dicsőséget kívánunk, nálunknál jobb barátokat nem! Mert az már csalás volna.

De még ez az összecsapás nem volt elegendő arra, hogy megbontsa az egységet, Ady megbékélt az ő útját választókkal, és Fenyő Miksa a Nyugatban a Holnaposoknak is elégtételt szolgáltatott egy okos írással.

A Nyugat nem világnézeti alapon szerveződött, az fogta össze őket, amivel szembe fordultak. A lap szerkesztői tudatosan vállalták fel a politikamentességet és a modernséget. Sokarcúak voltak: Ady szimbolizmusa jól megfért Móricz naturalizmussal megerősített realizmusával, a többiek kísérletező kedvével. Polgári eszményeik elválasztották őket a baloldali gondolkodástól, de a lapban egy-egy írás kedvéért őket is befogadták. Az események hatására aztán ők is radikalizálódtak: többen is nyíltan kifejezték háborúellenességüket, és a forradalom szükségességének felismeréséig is eljutottak néhányan. Hogy Babits Fortissimója és Tóth Árpád Új istene a Nyugatban jelent meg, ezt a folyamatot jelezte. Emiatt aztán az ellenforradalmi korszakban "a forradalom szálláscsinálóinak" nevezték ki őket, s nehéz idők következtek a munkatársakra. Az új rendért való lelkesülésüket azonban a nyilvánosság előtt csak Kosztolányi vonta vissza, de nem szakadt el ő sem a Nyugattól, ami a baloldaliság miatt gyanússá váló munkatársait is megtartotta.

Osvát halála után Babits és Móricz vette át a lap szerkesztését, de eltérő szerkesztési elveik miatt rövid életűnek bizonyult együttműködésük. Móricz radikális irányba akarta terelni a Nyugat fejlődését, kis olvasótáború elit lapból a tömegekhez forduló, politikailag is harcos folyóiratot akart, de Babitscsal szemben nem tudta ezeket a törekvéseket megvalósítani. Szerkesztői feladatairól emiatt négy év után leköszönt, de írásai továbbra is itt jelentek meg. Ettől kezdve Babits szellemisége határozta meg a lapot 1941-ben bekövetkező haláláig, aki szerkesztőként csak a modern magyar irodalomra koncentrált, s merevségével a sokszínűség érvényesülését is gátolta. Még a népieseket sem vállalta fel, pedig jó néhány neves nyugatos is beletartozott ebbe a mozgalomba. Tehetségnevelő hatását azonban megtartotta, az 1920-as években felnövő második nemzedéke - Erdélyi József, Sárközi György, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Márai Sándor, Németh László, stb. - és a 30-as évekbeli harmadik generációja - Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Képes Géza, Vas István, Zelk Zoltán, Szerb Antal, Halász Gábor, stb. - bizonyítja ezt. Babits halála után azonban a lap nem kapta meg további működéséhez az engedélyt, és Illyés Gyula Magyar Csillag (1941 - 44) néven szervezte meg az utódlapot, hogy egybetartsa az alkotógárdát és érvényesítse a Nyugat alapelveit.

Ekkorra azonban a folyóirat hatását az is csökkentette, hogy újabb folyóiratok születtek, melyek mindegyike kialakította a maga írói táborát, s ezzel meg is osztotta az irodalmat, ami a konzervatív ellenfelek malmára hajtotta a vizet. A Kelet Népe (1935 - 42) a népi írók orgánumává vált, melyben a baloldali szerzőket is szóhoz juttatta a szerkesztő Móricz Zsigmond. A Tanút (1932 - 36) Németh László hívta életre a Babitscsal való összetűzése után, s szinte valamennyi cikkét ő írta, melyben harmadik utas nézeteit fejtette ki. A Szép Szó 1936-ban Ignotus és József Attila szerkesztésében indult, az antifasiszta szellemiségű baloldali írókat tömörítette. Története ellentmondásokkal teli, de József Attila számára - belső elszigeteltsége ellenére - méltó fórumot jelentett. Halála után a lap ideológiája zavaros lett, 1939-től megjelenését sem engedélyezték. A Nyugat azonban minden ellentmondása ellenére fontos szerepet töltött be a magyar irodalomban. Tehetségeket fedezett fel, és megalázta a köréből kizártakat. Hogy "sziget" volt, vagy "elefántcsonttorony", vita forrása lehet, de a polgári irodalom legnagyobb hatású fórumaként hatása megkerülhetetlen.

Politika és szerelem a…

Politika és szerelem a Nyugat első nemzedékének verseiben

Az 1908-ban induló Nyugat című folyóirat a modern magyar irodalom bölcsője volt, a körülötte felnövő három nemzedék a polgári irodalmat teljesítette ki Magyarországon. A névválasztás azért volt szerencsés, mert ezzel kinyilvánították: a "nyugati" szellemi törekvéseket kívánták követni, amikor "új időknek új dalait" (Ady) fogalmazzák meg, de sokat tettek a magyar irodalmi hagyományok ápolásáért is. Első nagy nemzedéke vívta meg harcát a konzervatív irodalmi társaságokkal, ezért ha Nyugatosokról beszélünk, többnyire rájuk gondolunk: Adyra, Babitsra, Kosztolányira, Tóth Árpádra, Juhász Gyulára a költők közül. Az elsőségen kívül egyéniségük, sokarcúságuk emelte ki őket, s ha fontos dolgokban föl is sorakoztak egymás mögött, alapvetően mindenki a maga útját járta. A XX. század első felében két nagy történelmi eseményt élhettek át: az első világháborút és az azt követő forradalmakat. Ady kivételével nem voltak politikus alkatok, de az események őket is megmozgatták. Ady maga úgy vélte: "elszánt poéta ceruzáját" csak a "Politika és Szerelem" érdekelte. Mit jelentett ez Ady életművében s hogyan jelentkeztek ezek a témák a többieknél?

A háborút szinte egyöntetűen ellenezték, háborúellenességük mégsem volt azonos szintű és erejű. Ady Endrét lelkileg összetörte a háború, mert nemcsak azt ismerte fel, hogy idegen érdekekért, "a messze városért" halnak meg feleslegesen honfitársai, de azt is pontosan megértette, hogy ez a háború az ember lényegét, a humánumot veszélyezteti. Az Emlékezés egy nyáréjszakára című versében emlékként idézte fel a háború kitörésének éjszakáját, éles szemmel vette észe a technikai civilizáció mögött az emberi vadságot, megsejtette a nem is olyan távoli jövő rémségeit. Kettéhasadt a világ: amaz "különös éjszaka" előttre és utánra. Pánikot, katasztrófa - élményt közvetít ez a verse, a teljes pusztulás tragikus képét villantotta fel benne. Amikor ez a vers 1917. március 1-jén megjelent a Nyugatban, nagy hatással volt a gondolkodó emberekre, Ignotus egyenesen a "háború legnagyobb versé" - nek tartotta. De az események - az ország részvétele a harcokban, személyes sorsa - újabb vallomásokat hoztak elő a költőből. Az eltévedt lovas című versével mindenkivel megérttette, hogy ezzel a háborúval az emberiség letért eredeti útjáról, s ezzel az útvesztéssel a történelmi ember a civilizáció előtti lét labirintusába, a rémek világába került vissza. A Krónikás ének 1918-ból című versében XVI. századi hangon, apokaliptikus képekkel mutatta be a háború iszonyatos rombolását:

Halál - mezőkön bitófák épűlnek, 
Nagy tetejükre kövér varjak űlnek, 
Unják a hullát, el s vissza - repűlnek, 
De az emberek meg nem csömörűlnek.

A költő szembe helyezkedett a háború tébolyával, meg akart maradni az embertelenségben is embernek és tanúnak, hogy "egy új emberű új világnak" ezt a kort felidézhesse. (Ember az embertelenségben, Mag hó alatt)

A fennálló rendszer keményen megbüntette Adyt háborúellenessége miatt. Vele, a nagybeteg emberrel többször is végigjátszatták a katonai behívásokhoz kapcsolódó megaláztatásokat, s megakadályozták az újabb verses kötetek megjelenését is. Ezek a lelki terhek elkeserítették a költőt, s a szerelembe menekült. Boncza Berta (Csinszka), a nála jóval fiatalabb lány lett a "kicsi társa", a "gyilkos vad dúlásban" ez a letisztult szerelem védte emberségét. Az ekkor született Csinszka - versekben nyoma sincs annak a kivagyiságnak, mely a Léda - verseket éltette. Az a szerelem lázadás volt, bár benne rejlett a menekülés vágya is. A csalódás azonban diszharmonikussá változtatta a kezdeti ünnepi érzést, s emiatt a Léda - versek tragikus, bús színt kaptak. (Lédával a bálbanHéja - nász az avaronÖrök harc és nász) A háború rémségei közepette azonban úgy kapaszkodott bele Csinszkába, mint életlehetőségébe, s az ekkor írott versek őrizték meg számára az idillt, a szépséget, melyet a háború fenyegetett. (Őrizem a szemedDe ha mégis? Nézz drágám, kincseimre...) Érdekes, hogy a nagy költőbarátot, Babits Mihályt is először a háború kényszerítette ki "az örök költészet szolgálatából" a politikai porondra. Szívpanaszai miatt ugyan felmentették a katonai szolgálat alól, de egy szerelmes verse ürügyén hazafiatlansággal és erkölcstelenséggel vádolták. Szerelmes verse utolsó sorait:

Nagyobb örömmel ontanám kis ujjáért a csobogó vért, 
Mint száz királyért, lobogóért.

(Játszottam a kezével)

a militarista sajtó háborúellenes kihívásként értelmezte, s hecckampányt folytattak ellene. Tanári állását is csak úgy tudta megmenteni, hogy barátai áthelyeztették. De az események őt is elkeserítették, egyre inkább szükségét érezte, hogy a mindennapi kérdésekben is megszólaljon. 1916-ban "harcos uszításban" tüntetett a béke mellett. Babits békevágya azonban más forrásból táplálkozott, mint az Adyé, sajátos pacifizmusa a keresztényi megbocsátáson alapult:

Ki a bűnös, ne kérdjük, 
ültessünk virágot, 
szeressük és megértsük
az egész világot:

(Húsvét előtt )

Ezért is érdekes, hogy alig egy év múlva egy újabb versében - ami miatt a Nyugatot elkobozták és a költőt "vallás elleni vétség" miatt perbe fogták - elkeseredetten fogalmazta meg: "süket az Isten", s az embereket ébresztette, hogy törődjenek magukkal. Egészen másféle az ebben a versben megszólaló költői én, nem a befelé forduló, keresztényi megbocsátó, hanem a vesztesekkel együttérző:

A drága fiúk hullanak
vérben a hóra napra-nap. 
Ne hagyjatok aludni senkit: 
ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva, 
de érdemes - e félni még? 
és érdemes - e élni még?

(Fortissimo)

Innen már nem volt nehéz a következő világégés előtt eljutnia addig a felismerésig, hogy a költőknek - akár akarják, akár nem, bizonyos helyzetekben - vállalniuk kell a próféta - szerepet, "mert vétkesek közt cinkos, aki néma." (Jónás könyve) Erkölcsi parancsa vitte el odáig, hogy a forradalmak alatt nemcsak az Írói direktóriumból vette ki munkáját, de egyetemi tanárságát is komolyan vette, s az emiatt ért támadások ellen nem is tudta megvédeni magát.

A háború Kosztolányi Dezsőt is rettegéssel töltötte el, bár őt az első időszakban megfertőzte még a nacionalista közhangulat. De saját sorozása miatt szorongott, nem akart a frontra menni. Szívpanaszai miatt és barátai közbenjárására felmentették a katonai szolgálat alól, s megfeszített energiával dolgozott, hogy megélhessenek. Ő a munkába menekült: öt kötetet is megjelentetett a háború alatt, miközben folyamatosan írta cikkeit, tanulmányait, műfordításait. De ekkor került közel hozzá a világ a maga szenvedéseivel, ami majd regényeit fogja táplálni.

Juhász Gyulát és Tóth Árpádot is alkalmatlannak nyilvánították a katonai szolgálatra, de a háború hatása alól ők sem tudták kivonni magukat. Különösen érzékenyen reagált a külvilág durva támadásaira Tóth Árpád, aki a háború pusztításai hatására írta az Elégia egy rekettyebokorhoz című költeményét. Ez a vers a teljes kiábrándulás halálvíziója, melyben azt jósolta meg, hogy az ember "a vér és könny modern özönvizébe vetve" kipusztul, mert az embereket nem illeti meg "a hószín szárnyú Béke"... Pesszimizmusa nemcsak betegségéből, hanem a látottakból is eredt. A háborús események sokat rontottak egészségi állapotán, és meg kellett élnie azt is, hogy az összeomlás után egy ideig állás nélkül maradt. Barátai segítségévek kikeveredett élete mélypontjáról, hosszú jegyesség után feleségül vehette Lichtmann Annuskát, s rövid életének ez lett legnagyobb boldogsága. Feleségéhez írott versei a hitvesi líra értékes alkotásai. (Esti sugárkoszorú)

Nagyon érdekes eredményre juthatunk, ha azt is megvizsgáljuk, a forradalmak hogyan hatottak a nyugatos költőkre. Ady politikai felfogása volt a legradikálisabb, de betegsége miatt már csak jelképe lehetett az őszirózsás forradalomnak, s a köztársaság kikiáltását akár eszméi diadalaként is felfoghatjuk. Mégsem egyértelmű az öröme, utolsó versének a féltés az alapja: a sokat szenvedett magyarságot féltette és ezért emelte fel a szavát:

Mi voltunk a földnek bolondja, 
Elhasznált, szegény magyarok, 
És most jöjjetek, győztesek, 
Üdvözlet a győzőnek.

(Ady: Üdvözlet a győzőnek )

S fontos volt ő is a forradalmak számára, az őszirózsás forradalom alatt megalakuló Vörösmarty Akadémia elnökének választotta, s a köztársaság a nemzet halottjaként temette el 1919. januárjában.

A többiek is valamennyien részt vettek a kultúráért folytatott küzdelemben, de talán Juhász Gyula jutott a legmesszebbre az azonosulásban. A háborús összeomlás, az őszirózsás forradalom és azt követő változások kiragadták őt depressziójából, Szeged kulturális életének szervezője lett, több kötete is megjelent, ünnepségeken, irodalmi matinékon sokat szerepelt. A Tanácsköztársaság bukása után visszaesett betegségébe - fizikailag bántalmazták, s visszatartották a nyugdíját, amivel a beteg költőt újságírói robotra kényszerítették - ismétlődő öngyilkossági kísérleteivel ezért is hívta ki maga ellen a végzetet. E beszűkült világnak érzékelhető lenyomatát szerelmes versei jelentik, melyeket látszólag Sárvári Anna, a nagyváradi színésznő ihletett (Milyen volt.., Anna örök ) - aki valójában az ifjúság és a beteljesületlen élet jelképévé vált számára.

Tóth Árpádnak a forradalmak ideje jelentette legtevékenyebb korszakát. Az új Isten című versével kilépett fájdalmas én - lírájából, s a Március-sal pedig tiszta szívvel köszöntötte "a rügyek, szerelmek, forradalmak évadját." A bukás után aztán ő is visszatért korábbi zárkózottságába, de a szegényekkel való együttérzés megmaradt verseiben.

Kosztolányi a forradalmak alatt nem volt olyan lelkes, mint a többiek, bár igaz, ebben a spanyol influenza is szerepet játszott. De a bukás egyedül ő volt az, aki visszavonta az elmúlt időszakban tett gesztusait egy jobboldali újság hasábjain, bár később ő maga is szégyenletesnek érezte ezt a cselekedetét. Megingását azzal szépítette, hogy ő is kilépett a Petőfi Társaságból, amikor az kizárta soraiból Móricz Zsigmondot "a kommün alatti tevékenysége miatt". S az is ő volt, aki Európa költőihez fordult segítségért - Magyar költő sikolya Európa költőihez! - s amikor nem kapott választ, kiábrándult a maga vállalta költői szerepből s a bölcsek hallgatásába menekült egy időre. Közben azonban olyan regényeket írt, mint az Édes Anna című, ami miatt még a politikai ellenfelei is megbocsátották a történteket. Az irodalomtörténet is felmentést adott Kosztolányi számára azzal, hogy az esztétizáló világkép szükségszerű velejárójának ítélte az apolitikus magatartást. Persze ezek nem mentik, csak magyarázzák megingását. Nem volt szerencsés a szerelemmel ő sem, fiatalkora szerelmi csalódásokkal volt teli. Felesége talán kárpótolta ezekért, aki maga is érzékeny ember, költő volt segítette férje munkáját, a hozzá írott Ilona című verssel tette halhatatlanná Halmos Ilonát. S Kosztolányi az élet ajándékaként átélhetett. még egy nagy szerelmet, az azzal járó lebegést... keserves perceket okozva ezzel feleségének.

A Nyugatosok ugyanabban a korszakban éltek, ugyanahhoz az irodalmi szekértáborhoz tartoztak, de egyéniségek lévén, másként reagáltak az őket érő kihívásokra. A költői ihletben éppen ez a különleges: a mindennapi élet forgatagában meg - megbotló művészek többet látnak az Illyés által "szívnémaságra születetteknek" nevezett kortársaiknál, s gondolataik, élményeik megfogalmazása révén közvetítik a korokat, eszméket, hangulatokat, hogy segítsenek "emberré válásunkban"...

Az Anna – versek…

Az Anna - versek Juhász Gyula költészetében

Minden szerelmi antológia telve van Juhász Gyula Anna - verseivel, de vajon beszélhetünk - e ezekben szerelemről? A poéta elsődleges élménye a magány volt, melynek megvallására önelemző rendszerében ez volt az egyik lehetőség. Amikor ciklusokba szerkesztette ezeket a verseket, a későbbi Júlia - verseket is beszerkesztette közéjük, mert azok is ennek a hangulatnak voltak sajátos párlatai. Ez nemcsak annak beismerése volt a részéről, hogy nem tudta meghaladni Anna - versek intenzitását, hanem azt is jelentette, hogy az alapmotívum változatlan. Juhász Gyula költészetében az Anna szerelem független tértől és időtől, mert vigasztalhatatlanságának történetét hordozta.

Nála a szerelem egyébként nem jelentette azt az életörömöt, amit más költőknél megszokhattunk, az érzelemháztartásnak eme rendellenessége kezdettől fogva jellemzi Juhász Gyulát. Amikor Nagyváradra érkezett, Ady - Léda szerelme nyomában járt, ő is áhítozott a csodált költőtárs példájára: "Valami nagy, mély szerelem hiányzik..." írta. S az itt bemutatott Atalanta című operettjében a kis rabszolgalányt Lédának hívták, akit Sárvári Anna, nagyváradi színésznő alakított. De Sárvári Anna éppúgy mellékszerepet kapott a költő életében is, mint a művében. Nem volt nagy színésznő, epizodistának szerződött a színházhoz, ha nagyobb szerepet kapott, megbukott. Juhász Gyula a valóságban csak néhányszor találkozott vele. A költő halála után a színésznő a következőket nyilatkozta:

...később hallottam, hogy verseket ír hozzám. Boldog voltam, örültem, s az ismerősök lépten - nyomon gratuláltak a versekhez. És csak akkor döbbentem rá, hogy nekem ezekhez semmi, de semmi közöm. Ezek a csodálatos versek csak a szőke hajamnak, kék szememnek és Juhász Gyula elképzelt ideáljának szóltak, de nem nekem, s nem hozzám...

Juhász Gyula nagyváradi tartózkodása után 15 évvel írta Képzelt utazás Váradra című versét, amiben - "S Léda jő és Anna is vár..." - maga is elárulta, hogy nem egy valóságos, hanem egy megálmodott szerelem volt ez, melyet megannyi művelődéstörténeti ihletből és természetszeretetből hívott életre. Ezzel nem az Anna - versek értékét akartam kisebbíteni, csak azt a tételt bizonyítani, hogy a szerelmes versekben sohasem a tárgy, mindig az alany a fontosabb - és ez nemcsak Juhász Gyula esetében igaz... A versek Annája a valóságban sokkal fakóbb volt, de a találkozás alkalmat adott a költőnek, hogy megnövelje alakját, a szerelem illanó káprázatává, az örök szerelem jelképévé tegye, akihez 30 év távlatából is írhatta rezignált verseit. Már a legelső, még Nagyváradon írott verseket is a szomorúság jellemzi, az ihletet adó fájdalom átéléséért, lehetőségért fohászkodott bennük a költő:

Ó szőke lány, ó, kék szalag és kék szem, 
Egy kis szomorúságot adj nekem, 
Majális mámorát s a kéklő égen
Csillagot, mely csak nekem ég, nekem.

(Régi szerelmes vers)

A vergődés, az önbizalom - hiány dokumentumai az első Anna - versek, s maga a költő zárta rövidre ezt a szerelmet:

Szép volt, nemes volt, szűz volt a szivemben, 
De Anna meghalt, Annát eltemettem!

(Megölt szerelem sírkövére)

De az Anna - versek Szakolcán ismét feltörtek a költőből, mert nem az asszony elvesztése, hanem a kisvárosi magány bánata, a költősors nehézsége, az egyedüllét, a lírikus pálya fölösleges kártevői öltenek testet ezekben a költeményekben. Érzékeny lelkű volt Juhász Gyula, mindentől megbántódott, ami akadályozta tehetsége kibontakozását, de költőként azonnal hírt adott ezekről. Ilyen értelemben vált számára ürüggyé Anna, s a magyar költészet legszebb verseit alkotta meg az öröklét számára:

Ő nem szédülhet már le semmi égbül, 
Anna örök, mert Annát én szerettem!

(Coronatio)

A költő távolodó emlékeiben így légiesülhetetett Sárvári Anna földi alakja dallá, költészetté, halhatatlan Múzsává:

A csillagokra gondolok, 
Kiégett, elsuhant, tört csillagokra; 
Annára gondolok, 
S a könnyem úgy ragyog, 
Mint elhunyt csillagok, ha ég az éji pompa!

(Annára gondolok)

Szinte az egyház szentjei közé emelte, áhítatában a Mária himnuszok hangjával közeledett feléje. "Profán litániájában" a katolikus liturgia képeit fűzte személyéhez, s mintegy 70 versben élt és virult az Anna - asszociáció. Anna örök eszményképpé, bármikor elővarázsolhatóvá lett számára, de a kívül rekedtség - tudatát vele sem tudta feloldani.

Ezen összetett versek legszebbike a Milyen volt szőkesége... mely a címe ellenére nem szerelmi vallomás, nem valami szerelmi érzést közvetít, hanem a hazai táj hangulatát. Érzékletessé válik benne az, hogy a természeti és szerelmi emlékek hogyan erősítik egymást: szép a táj, mint Anna, s Anna olyan szépséges, mint a táj... Fontos dolgokat tudunk meg Anna hajáról, szeméről, hangjáról - melynek képei a reális szakolcai tájból serkentek - ám a három versszak három tűnődés. A konkrét emlékkép elmosódott: nem tudja felidézni igazán hajának, szemének színét, nem hallja valódi hangját, mintha a nagyon távoli múltba csúszott volna vissza az emlék. És minden versszak az emlékezés diadala mégis, nem fotografikus hűségű, hanem mélyebb, lényegibb visszaidézése, hiszen minden évszak, a táj teljessége róla beszél:

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, 
de ha kinyilnak ősszel az egek, 
a szeptemberi bágyadt búcsuzónál
szeme színére visszarévedek.

(Milyen volt szőkesége...)

A téli Szakolcán életre hívott nyári, őszi és tavaszi képek a szülőföld mély lírájú, impresszionista ábrázolása. A képek az Alföld jellegzetes hangulatát hordozzák, s mindenféle különleges nyelvi lelemény nélkül érzékelteti az évszakokat és a tájat, a szülőföldjét, melyet ekkor nélkülöznie kellett. Az Anna emlék az ifjúság, s az tűnt el számára olyan messze, mint az ég. A gyönyörű vers szállóigévé váló sorai kicsit megkoptatták az eredeti szépséget, de eredendő értékeit nem tudták elpusztítani mára sem.

A Télutó ugyanebben az évben, ugyanebben a hangulatban íródott, de mélyebb a szomorúsága. Ebben a szonettben - sajátos ellenpontozással - egész addigi életét bemutatja. A vidéki élet kisszerűségét az elvesztett kulturális programok felvillantásával állítja szembe. Hiába melengeti "a kandalló varázsa" " a fázós bánatot", távol került az élettől, be kell érnie Anna emlékével:

Szívemben Anna fénye fölragyog, 
S vígan kinyit a tavalyi tavasz.

Többször írt Juhász Gyula Annához "utoljára" verseket, de szerencsére élete végéig nem váltotta be ezt a fogadkozását. Noha Szakolca után ritkultak az Anna - asszociációk, költészetének későbbi szakaszából sem hiányzott ez a sajátos női eszmény. De a visszarévedés egyre kevésbé fájó, inkább általános konzekvencia a nőkről, a megszépült ifjúságról. Mert Juhász Gyula számára Anna ezek jelképévé vált, azért nem tudott megszabadulni emlékétől. Újra és újra rátalál alakjára, mert nem a nem létező szelemhez hű bennük, hanem ifjúkori én - tudatához. Egész élete rávetül erre a jelképre, ezért nem engedhette el emlékét:

Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt, 
És hogy egészen elmúlt, ó, ne hidd! 
........................................................... 
És egész elhibázott életemben, 
Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.

(Anna örök)

Anna örök, mert hit volt, mert a cifra kis Anna lett forró ködképe a jövőnek, élete drámáját is általa fogalmazhatta meg. Költőileg, természetesen...

Sokban emlékeztet ez a szerelmi költészet Vajda Gina verseire. Azokban sem Kratochwill Georgina, hanem a költő érzelme, fájdalma, visszautasítottsága játssza a főszerepet. De míg Vajda monumentális képei a sértett önérzet soha el nem múló fájdalmát, szenvedélyét fejezik ki, Juhász Gyulánál a csendes mélabú, a lemondó fájdalom járja át ezeket a verseket, amiben a nő alakja is megtisztul, átlényegül. Talán emiatt olyan népszerűek ma is az Anna versek.

Impresszionista vonások…

Impresszionista vonások Juhász Gyula és Tóth Árpád lírájában

Az impresszionizmus művészi forradalom volt, melynek hívei a valóságból csak egy pillanatot ragadtak ki, s azt csak a látottak - és nem a tudottak! - alapján ábrázolták. Felfedezték, hogy a természetben nincs egyenes vonal, a formákat kizárólag a színek által érzékeljük, s hogy a levegő oldja a színeket. Ez a XIX. század végén jelentkező stílusirányzat igazi hatását a XX. század első felében fejtette ki a magyar irodalomban. A nyugatosok kedvelt formájává vált, akik pillanatnyi benyomásaikat finom hangulatképekben rögzítették.

Élet és költészet, egyéni sors és lírai témavilág keveseknél forrt annyira össze, mint Juhász Gyulánál. Egész életében boldogtalan és magányos volt. Amikor az egyetem elvégzése után a végekre helyezték, azt száműzetésként élte meg, ezért és tragikus betegsége miatt lírájának alaphangja a mélabú, a rezignált bánat lett. Elsősorban impresszionista tájlírájával emelkedett ki a nyugatosok első nemzedékéből. Egyedi színt jelentett költészetében a táj, ami nála egyszerre volt külső és belső: mivel a maga érzésvilágát vetítette rá a természetre, egyénisége összekapcsolódott szülőföldjével.

Az 1910-es Tiszai csönd nagyváradi korszakának legérettebb alkotása. A szegedi Tisza - vidék megidézése nem lett volna teljes az Erdély szélén töltött hónapok élményei, a szellemi - művészi önteremtés átélt izgalmai, vergődései nélkül. Ott, Nagyváradon erősödött fel Juhász Gyulában az az érzés, hogy kívül rekedt az életen, mert távol került Budapesttől, a lüktető irodalmi központtól. Ez a vers a befelé figyelő, álmodozó lélek képzeletének a műve, a valóságos táj költői megjelenítésével emlékezik és értékel. A verset merész asszociációkat ébresztő metafora vezeti be, de a mondat elejére helyezett állítmány mégis a veszteglést sugallja:

Hálót fon az est, a nagy barna pók, 
Nem mozdulnak a tiszai hajók.

A hajó - motívum jellegzetes képe a költőnek, csak nála ez nem a mozgást, hanem a "hívó távolok" nélküli lekötöttséget jelenti. Az eseménytelenség és a szomorúság adja a vers alaphangulatát. Az este csöndjét, némaságát a hangok teszik élővé: harmonikaszó és tücsökdal tágítja a színekből összeállított impresszionista képet:

Tüzeket raknak az égi tanyák, 
Hallgatják halkan a harmonikát.

Emberivé válik a világ a pásztortüzet rakó csillagokkal, s az égitestek fensége és távolsága pedig földi ízekkel telítődik. A táj részévé válnak a csillagok is, éppen úgy, mint a tücskök, s a világ a mese által varázslatossá válik. Emiatt a mozdulatlanság és a csend nem félelmetes, az égi rónán ballagó hold fénye - a "ballag" és a "róna" szavak idéző ereje miatt - ünnepivé, széppé varázsolja a tájat, és a sóvárgó vágy, a messzeségek felé nyújtózó álom egybefogja a világot. Kettősség jellemzi ezt a verset. A mozdulatlanság ellenére nem tehetetlen a költői én, bár fennakadt "a nagy barna pók" hálójában, de magányossága ekkor még belenyugvással és a természettel való harmonikus megbékéléssel zárulhat:

Ma nem üzennek hívó távolok, 
Ma kikötöttünk itthon, álmodók!

A tájat és a költőt a többes szám is egybefűzi, ugyanannak a csöndnek a részesei. Bár csak az utolsó előtti versszakban jelenik meg a költői én, de mindvégig ott van a versben. A ma szóval jelezni tudja azt is, hogy még átmenetinek tartja ezt az állapotot, még nem zárja ki a holnap lehetőségét. Minden dekadencia nélkül, finom hangulati hatásokkal emelte problémáját magas szintre, melyben a lírikus magatartás és a hangulat mindvégig összhangban maradt. A nagyváradi évek kettősségét őrzi ez a vers, a keserű lemondást, és az élet utáni vágyat, a rezignációt és a felvillanyozottságot, de ekkor volt még ereje az ellentétek kiegyenlítésére. Képekben és gondolatokban gazdag versével szinte ellentétes a szerény, két soros versszak. Pedig ez volt Juhász Gyula kedvenc versformája, minden 10. verse ezzel a szerény külsővel íródott, éppen úgy hozzá tartozott, mint a szonett. Lukácsy Sándor irodalomtörténész ezért javasolta, hogy ezt a strófát róla nevezzék el: "a két párhuzamos szó - barázda, ballagó parasztok, méla tehenek lépésritmusa, örök dolgok nyugalma, litániás zümmögés, halkan lélegző jambusok, alkonyi csendben elhaló lágy rímek oldása - kötése." - nagyon is hozzá illő forma volt.

Az 1912-es év egyik nagyszerű verse a Milyen volt szőkesége... című, melyet az tesz különlegessé, hogy a szerelmi emlék és a természeti kép egymást erősíti. Az impresszionista versben az emlékezést a látvány indítja el, a látvány által keltett hangulatok hozzák az emlékeket: a búzatábla a haj szőkeségét, az ég kékje Anna szeme kékjét, a tavaszi táj hangulata a "hangja selymét". Az emlékekből összeállt kép idealizált, a múlt megszépült, s a versben a beletörődés dominál. Fontos dolgokat tudunk meg Anna hajáról, szeméről, hangjáról - melyek a reális szakolcai tájból serkentek - de a három versszak valójában három tűnődés. A lírai én a konkrét emlék elmosódottságát állapítja meg, nem tudja visszaidézni a kedvest, mintha a nagyon távoli múltba csúszott volna vissza az emlék. Mégis minden egyes versszak az emlékezés diadala, nem fotografikus hűséggel, hanem mélyebb, lényegibb felidézéssel ott áll előttünk Anna, hiszen minden évszak, a táj teljessége róla beszél. A téli Szakolcán életre hívott nyári, őszi, tavaszi tájkép a szülőföld mély lírájú impresszionista ábrázolása. A dús, aranyló búzamezők, az őszi bágyadt égboltozat, a távolba nyúló súlyos rétek az Alföld jellegzetes képét hordozzák. Minden versszak tökéletesen zárt, a költő mindegyik képet egy érzelmet kifejező igével kapcsolja az előző versszak tűnődéséhez. A motívumok a közelitől a távolabbi felé haladnak, a távolság ezzel tágul, áttűnik az időbe, s a jellegzetes Juhász Gyula - i kicsinyítéssel a múlót végtelenné tágítja:

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már, 
De tavaszodván, ha sóhajt a rét, 
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

A vers lüktető ritmusa kevés nyelvi leleménnyel érzékelteti az évszakokat, a szemet - szívet simogató hazát, ahol lépten - nyomon minden a szerelmet, az emberi lét tündérálmát juttatja eszünkbe.

Télutó is ekkor készült, ugyanebben a hangulatban íródott, kiegészítője az előbbi versnek, amennyiben az abból hiányzó tél uralja ennek egészét, de mélyebb a szomorúsága. A vers rendező elve a kinti és a benti egybevillantása és szembeállítása, a sajátos költői ellenpontozás egész életét bemutatja. A "kandalló varázsa" ugyan "melengeti a fázós bánatot", de a költői én Bovarynét olvas, mellyel szinte megduplázza az elvágyódást "idilli" életéből, ami számára a vidéki kisszerűséget hozta. Rajta kívül zajlik az igazi élet, melyet jelzésszerűen jelenít meg a versben: a víg vadászat, az opera, Puccini... Egy - egy pillanat felvillantása ez, de ott van mögötte az a sok információ, amelyre az olvasó könnyen asszociálhat. Az első szinesztézia - "fázós bánat" - a vers második felében új formában tér vissza, s a "meghitt, régi" szavak azt sugallják, a költő beletörődött helyzetébe, beéri "az emlékek szőnyegével", mely - mint a levendulaillat - belengi "csöndes, idegen" szobáját. Juhász Gyula a télutói képet önmagára vonatkoztatta, de még a kép továbbfejlesztésével sem volt képes feloldani magányát, be kellett érnie "a tavalyi tavasszal", Anna emlékével:

Szívemben Anna fénye fölragyog, 
S vígan kinyit a tavalyi tavasz.

Ez a szonett szigorú zárt formájával jól egyben tartja a megfogalmazott, illanó gondolatokat. Juhász Gyula ennek a petrarcai formának volt mestere, de egyénítve használta ő is: a négysorosokat és a háromsorosokat egyaránt keresztrímekkel kapcsolta egybe. Ezzel a formával időtlen keretek közé zárta a gondolatot, s ezzel is hozzájárult Anna jelképpé válásához.

A nyugatosok első nemzedékének tagjai közül Tóth Árpád életműve a legegységesebb. Betegsége és szegénysége rabságából csak költészetével - és harmonikus családi életével - tudott kitörni. De betegsége és szegénysége ki is emelte a profán világból, megóvta a felesleges harcoktól, tévedésektől. Jóság, együttérzés, ember - és természetszeretet jellemezte, melyet a sötét szerkesztőségi szobák, az állandó robot sem tudott kiölni belőle. Igazságérzete képessé tette őt arra is, hogy nyomasztó gondjai ellenére is egyéni sorsában meglássa az általános elemeket.

Körúti hajnal (1923) című verse az impresszionista költészet mintadarabja. A francia festőket is vonzották a hajnal és az alkony benyomásai, hangulatai, amikor elmosódnak a kontúrok, új színeket, árnyalatokat kapnak a tárgyak, amikor minden súlytalannak, lebegőnek tűnik. A vers a pesti táj ébredésének három mozzanatát ragadja meg. A még derengő, színeket kioltó szürkeséget: "Vak volt a hajnal, szennyes, szürke..." , az első fény felragyogó bűvöletét:

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt 


A keleti ég váratlan zsarátja:

majd a nappali élet kijózanító valóságát: "Nappal lett, indult a józan robot,"... Az első versszak jelzői, metaforája, hasonlata a költői ént körbeölelő szürkeség kísérteties hangulatát ábrázolja, melyben a "lomha vicék" is ártó, gonosz démonoknak látszanak. Az "egyszerre" megváltozó utcakép a lírai én érzelmi világát is megváltoztatja, a "zsarát" és a "milliom karát" szavaktól ünnepivé válik a hangulat. A napfény csodájában ragyogni kezdenek a színek: zöld, lila, fehér, melyek az impresszionista észlelésnek megfelelően zenei motívumokkal olvadnak össze: "a színek víg pacsirtái zengtek", "lila dalra kelt egy nyakkendő", de ez is csak egyetlen pillanat, mert a földi hangok elnyomják az életre kelt színeket. A harangok zengése után bántó hangok törik meg az áhítatos csendet: a gyársziréna "búg", a villamos jajdulva csikorog, az élet újra fájni kezd. De az utolsó motívum a munkáslányt megtisztelő Nap arany kézcsókja, mely Tóth Árpád együttérző részvétének a jele:

S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...

Az Esti sugárkoszorú (1923) a szerelmes versek legszebbike Tóth Árpád költészetében, amely életöröm, melegség forrása lett számára. Az előző vers fordítottja ez, hiszen az alkonyat impresszionista megragadásával kezdődik:

Előttünk már hamvassá vált az út, 
És árnyak teste zuhant át a parkon.

A fény hirtelen eltűnésével a kontúrok elmosódnak, lebegővé válik a világ. A menekülő fény a kedves hajának sötét lombját "sugárkoszorúval" fonja körül. A varázslat ezzel kezdődik el: a kezdeti látvány látomássá alakul, a fény a középkori szentek glóriáját idézi, a "dolgok esti lélekvándorlása" pedig "illattá és csenddé" szűri át a dolgokat. A második versszakban "titkok illatává" és "a béke égi csöndjévé" lényegül át a világ, s ezt összegzi a szép vallomás: "jó volt élni, mint ahogy soha". Akaratlan ez a megnyilatkozás, mert a költő úgy érzi, nem is földi lénytől kapta ezt a boldogságot, a szerelem egy léten túli szférába, egy testetlen égi érzésbe emeli:

Igézve álltam. Soká, csöndesen, 
És percek mentek, ezredévek jöttek –

Egyféle időtlenségben éli meg a csodát, de az érintésre - "Egyszerre csak megfogtad a kezem" - a földöntúli boldogság földi érzéssé vélt, mely életerővel látta el a költőt. Ezért is zárhatta a verset az emelkedett vallomás: "A földi érzés: mennyire szeretlek!"

Mindkét költő mesteri fokon használta az impresszionista stílust. A valóságból kiragadott pillanatot színekkel, formákkal ábrázolták, szóképekben amúgy is gazdag verseiket a szinesztézia újdonságával erősítették meg. Költészetük lényegét egyedi hangulatokkal fejezték ki, impresszionista táj- és hangulatlírájukkal váltak a magyar költészet utolérhetetlen alakjaivá.

 

A kortárs magyar irodalom nagyjainak…

A kortárs magyar irodalom nagyjainak megjelenítése Karinthy Így írtok ti című művében



Amikor megjelentek az paródiák első darabjai, felfokozott kíváncsisággal várták az érintettek, mert bár kritika volt, kitüntetésnek számított annak, akiről szólt. Írójuk pályáját is meghatározták ezek a művek, hiszen univerzális tehetsége ellenére csak az irodalmi paródiák szerzőjeként vonult be az irodalomtörténetbe.

Karinthy Frigyes (1887 - 1938) budapesti szegény családba, zilált anyagi helyzetbe született Engel Karolina és Karinthi József 5. gyermekeként. Édesapja, Kohn József még 1884-ben magyarosította nevét Karinthira, négy lányával együtt áttért evangélikus hitre, fiai már keresztényeknek születtek. Karinthy Frigyes 6 éves volt, amikor elvesztette édesanyját, és sokoldalú édesapja egyedül nevelte fel tehetséges gyermekeit. Érettségi után a műegyetemre iratkozott be, de a Négyesy - szeminárium munkájában is részt vett. Végül egyiket sem fejezte be, újságíró lett, és tevékeny költő, író - műveivel a Nyugat első nemzedékért erősítette. Első házasságát az angyali Judik Etellel az élet kompenzációjaként élte meg, akit a spanyolnátha - járvány idején elvesztett. Második felesége, Bőhm Aranka orvos - pszichiáter az emancipált nők tipikus alakja, aki állandóan mozgó egyéniségével inspirálta az alkotásra. Mindkét házasságából egy - egy fia született, s mivel második feleségének is volt egy fia, igazi karinthys helyzetben éltek: "A maga fia, meg az én fiam veri a mi fiúnkat" Gábor és Ferenc is az irodalom közelében maradt, unokája, Karinthy Márton színházi szakember, a Karinthy Színház alapítója, igazgatója. Bőhm Aranka Auschwitzban pusztult el. A család történetét az unoka Ördöggörcs címmel 2003-ban írta meg.

Első irodalmi sikerét az Így írtok ti című kötet hozta meg számára. Ő volt a XX. század első igazi humoristája, bár a műfaj megkísértette Heltai Jenőt, Ambrus Zoltánt, Molnár Ferencet is. Pályájának természetes indulása volt ez, az irodalom lehetőségei érdekelték, elsődleges célja az irodalmi formák kipróbálása volt A társadalom is érdeklődéssel figyelte a Nyugat indulását, érzékelte, hogy harc folyik a betűk világában egy konzervatív és egy újítást akaró tábor között. Márai Sándor számolt be az Egy polgár vallomásai című regényében, hogy Kassán is milyen sikere volt Karinthy irodalmi gúnyképeinek. Igaz, a megcsúfolt szerzőket nem ismerték, csak az irodalmi veszekedésekből, de a Karinthy - verseket elismeréssel nézegették. Így írnak ők, mondogatták - Karinthy ilyen módon a korszerű irodalmat népszerűsítette.

Irodalmi paródiái a kávéházi viták és torzsalkodások légkörében születtek, és pillanatok alatt hihetetlen népszerűségre tettek szert. Egy részük a Színházi Élet állandó rovatában jelent meg, a többi pedig különböző lapokban. Népszerűségük ma is töretlen, sok elfeledett szerző emlékét - pl. Szabolcska Mihályét - csak a Karinthy - paródiák tartották fenn. A stílus - zseni az általa is teremtődő pesti humor bravúros fordulatait felhasználva sajátos műfajt teremtett, paródiái remek elemzések is lettek. Kiváló költő és író volt, aki belülről érezte meg a témát, és az sem véletlen, hogy a legtalálóbb darabok barátairól és riválisairól készültek. De több volt ez a műfaj, mint az irodalom népszerűsítése, bár tagadhatatlan, azt is jelentette.

Ady már 1910-ben egy cikkben sürgette az "író - manierek" műfajának megjelenését Magyarországon, "amiben minden magyar írót kicsúfolnának végre." Jól tudta, erre éppen az íróknak lenne a legnagyobb szükségük, mert olvasókat lehet vele nevelni. A kor kritikusi eszménye nem az ítélet, hanem a jellemzés -, nem a felmérés, hanem az ábrázolás és a megjelenítés volt. Ennek az egyik vetülete a szatirikus stílusanalízis, amihez az Így írtok ti legtöbb darabja hozzátartozik. Torzító jellemzésnek készült mindegyik, ahogyan az 1912-es kiadás bevezetőjében írta:

Ezek az én új kísérleteim, melynek létrejötte nyilván szükségszerűen következett a kor szellemi törekvéseiből, lényegében kitágították ama műfajok lehetőségét, amelyeknek tárgya nem közvetlenül az élet, hanem annak terméke, a kultúra és a szellemi világ.

Verlaine "szövegtelen románcot" akart írni, Karinthy szövegtelen kritikákat. Felfedezte a polgári irodalom kulcsfogalmát, az egyéniséget, és a paródiák bírálattá váltak ott, ahol a egyéni stílust célozta meg. Eleinte írt egy-egy műről is, de ezeket folyamatosan elhagyta, mert belső célja az volt, hogy a költők belső lényegét ragadja meg. Babits szerint is azok lettek a legsikerültebb darabok, amelyekben az ember gondolati életét fedezte fel a művészet számára. A maga módján Karinthy ezzel szólt hozzá nemzedéke forrongásához, de írásaiban csak a "manírok" bírálatáig jutott el, mert műfaja nem az esztéta gondolati nyelve, hanem a travesztia tréfája. Paródiáiban hihetetlen empátia, beleérző és alakváltó képesség, formaérzék nyilatkozott meg, olyan átváltozási képesség, mint ami Weöres Sándor proteusi jelenségét is táplálta.

paródia ősi műfaj, görög eredetre nyúlik vissza, az írások formai jegyeit megőrizve új tartalommal töltötte meg. Euripidesz drámáit Arisztophanesz parodizálta, s azzal önálló formát hozott létre, megteremtette a vígjátékot. A travesztia a paródia fordítottja, mely a tartalmat őrizte meg, s a persziflázsvalakinek vagy valaminek a csípős kigúnyolását jelentette. Karinthy a II. kiadás elé írott előszava először torzképeknek nevezte munkáit, és meg is magyarázta: nem azt nézte az íróban, mi a szép és a jó, hanem mi benne a különösen egyedi, tehát mi benne a torz. Így válhattak ezek egyszerre jellemrajzzá és kritikává, amelyek meghatározták a költőt / írót általában, a normálistól, a széptől való eltérésének fokában és minősítették is ezzel.

A paródiákban elsősorban a formát utánozták: a műfajt, a stílust, a szóhasználatot, a verszenét. A magyar irodalom legnagyszerűbb paródiáit Csokonai és Petőfi írta meg Karinthy előtt, aki hasonló minőségben folytatta őket. Könyvben történő megjelentetésekor végül az irodalmi karikatúra alcímmel látta el őket, mert az egyik hagyományos kategóriát sem érezte elégségesnek alkotásai minősítésére. Paródiák, travesztiák, persziflázsok is vannak köztük, s ugyanakkor a célba vett alkotók jellegzetes művét, hanghordozását, világszemléletét és művészetét is közvetítik az egyes darabok.

Kötet formában először 1912-ben kerültek az olvasó elé, melynek darabjai 1908 - 12 között keletkeztek. Második kiadásra 1920-ban került sor, és 1933-ban jelent meg harmadik kiadásként a Még mindig így írtok ti címmel. Művei bővülő köteteiben aztán túllépett az egyes szerzőkön, az irodalmi intézményrendszert, sajtóorgánumokat, műbírálatot is kifigurázta nyelvkritikai és irodalmi attitűdjének sajátos megtestesüléseként. Ez utóbbi kiadás elé barátja, Kosztolányi Dezső írt előszót, amiben a paródia hatásmechanizmusát a következőképpen értelmezte:

Freud az egyéniséget az Én őrületének nevezte, mert egy csomó megmerevedett szokásból áll össze. Ahogy eszünk, iszunk, alszunk, ahogy fejünkbe tesszük a kalapot, ahogy ragaszkodunk bizonyos, másoknak érthetetlen szokásokhoz, vagy testi és lelki ingerekre hasonlóan cselekszünk, az legbecsesebb kincsünkhöz, egyéniségünkhöz tartozik, melyek belénk rögzültek, megcsontosodtak. De magasabb szempontos szerint ezek nevetségesek, mert folyton gépiesen ismétlődnek ...

Karinthy is úgy hitte, a mű nem más, mint az alkotó személyiség megnyilatkozása, önjáró terméke. Ezekkel az "álruhás bírálatokkal" - Kosztolányi kifejezése - Karinthy úgy bírált, hogy mindenkor azt használta fel, amit éppen aláaknázni készült.

Mindezekkel azonban maradandó portrékat készített kortársairól, a Nyugat első nemzedékének tagjairól, kiadásakor is megkülönböztetett helyre, a kötet élére helyezte őket. Művei közül talán ezek a legsikerültebbek, és ezek élnek benne legjobban a köztudatban is.

Ady Endre "új időknek új dalaival" robbant be a magyar irodalomba, s ő vált a Nyugatosok hangadójává is. A nemzeti hagyományokhoz való kötődése mellett klasszikus modernség jellemezte, a lírai én felnagyításával, vallomásos és kijelentő hangjával egészen új színt hozott a magyar irodalomba. A Karinthy - paródiák ezt az újdonságot ragadták meg, és népszerűsítették. A Moslék - ország című Karinthy vers mögött felfedezhető Ady Új vizeken járok című alkotása, de ez csak egyik ihletője lehetett, mert a paródiában nem egyetlen vers torz képét akarta megrajzolni, hanem az Ady - attitűd karikírozására törekedett. A fölényes és elutasító, a gőgös gesztust, a messianisztikus váteszes hangot (Góg és Magóg..., Új vizeken járok, stb.) fordította ellentétébe:

Vagyok a nyugati sirály - : 
De magyarnak köpött ki a föld
Moslék ország a nyakamon ül
Engemet Moslék ország örökölt: 
Nyöszörög a hájszagú föld.

Az Ady - versek mintájára kialakított szóösszetételei közül néhány meghökkentő (Moslék - ország, Piszok - hazám, Redves - ugar), némelyik még hitelesnek is tűnik (Álom - királyfi, zsir - szívű rém, Átok - város), de a jellegzetes adys jelentéstartalmak mögött irónia fészkelt. A fekete és a hajó szín és képszimbolika inkább utal Babits Fekete ország című versére, de a sorismétlések igazi adys megoldások, amit Karinthy is jól alkalmazott a komikum forrásaként:

Hát maga megbolondult, 
Hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?

(Törpe - fejűek)

Ady szecessziós önfeltárulkozásaival - a műalkotásaiba rögzített életmegnyilvánulásáival - maga segítette elő e verseknek a megszületését. A kulcsszavak, az ismétlő forma, a költői szubjektum felnagyított szerepe adta a paródia lényegét, a karakteres hang és a költői modor könnyen azonosítható Karinthy írásaiból. Karinthy Ady nemzetostorozásának ellentmondásait, szimbólumait, saját ellentétükbe forduló hiperboláit vitte túlzásba. Azzal pedig, hogy a költői én és a hajó toposz viszonyát aktívból passzívvá változtatta, a homályt is fokozta:

Ady: "Röpülj hajóm, rajtad a Holnap hőse..."

Karinthy:"Jött értem a fekete hajó..."

Babits Mihály t felidéző verseiben a poeta doctus-t, a technikai virtuóz szerepét túlozta el, már a felvezető életrajzi szöveg az alliterációs játékokra utalt - "Szekszárdon születtem, színésznőt szerettem" - de mindez Karinthy átiratában egészen másként hangzott:

Plútó e torzót márványból szoborta
Ó, torzók torza, bőrző Dunakorzó
Ó, korzók korza, őrző dunnaorzó
Mint ferde torta és megint retorta.

(Futurum exactum )

Az Antik szerelem kettős értelmű, a Hégészó síremléke allúziója mellett a költő görögösségét is megidézte, amikor az antikvitás miatti rajongást és a szerelmet egybemontírozta, de az erőltetett alliterációval és a latin ragozás imitálásával nevetségessé is tette azt:

Te tarfejű, tritóni, tarka torzó, 
Dús, dőre dátum és dalos dativusz, 
Post, penes, pone, praeter, ablativusz.

A Danaidák című Babits vers rímtechnikáját és gondolatmenetét átvette, de a címben szereplő szót a korabeli szószerintibe átfordítva megfosztotta azt mitológiai méltóságától. A danaida - munka értelmetlenséget jelent, amit a Dana ida íráskép és a matematikai - logikai formák másolásával szemléltetett. A szöveg algebrai elferdítéseivel, a nyelvi áldozattal az összetéveszthetetlen egyediből (Danaidák) így vált tucattá(Dana ida), matematikai költeménnyé.

Kosztolányit és Karinthyt különösen fontos barátság kötötte össze, Kosztolányi volt talán az egyetlen, aki rendkívüli tehetségét minden fenntartás nélkül elismerte. Társak voltak a bolondos játékokban, a halandzsázásban. A Kosztolányi kritika ezt a szeretetet is megőrizte. A Szegény kisgyermek panaszai című Kosztolányi kötet jellemző kulcsszavai, költői eszközei - hátravetett és halmozott jelzők, a sor eleji refrénszerű ismétlések - köszönnek vissza itt is, pedig ez A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései. Ebben a szövegkörnyezetben természetesen változik át a Mint aki a sínek közé esett .. Mint aki halkan belelépett ...- té:

Mint aki halkan belelépett. 

És jönnek távol, ferde illatok
Mint kósza lányok és hideg cselédek
Kiknek bús kontyán angyal andalog

Mint aki halkan belelépett.

Érdekes ez a paródia, mert a versben ki nem mondott, csak közvetlen utalásokkal érzékeltetett alantas téma és a szecessziós, emelkedett stílus össze nem illésére építette versét. Karinthy szövege olyan, mintha sűrítménye lenne az ifjú Kosztolányi költészetének, de még regényeire is történt benne utalás. Mindkét vers egy-egy hasonlatra épült, a hasonló Kosztolányinál allegória, a paródiában azonban szimbólum. Nincs leírva, csak utalások révén van jelen - "barna", "távoli", ferde illatok" - ami mellé oda helyezte a halált, mely a Kosztolányi életmű alapgondolata. Így vált a valamibe belelépés aktusa egyben a meghalásé is. S még ezt is fokozta Kosztolányi költészetének másik alapgondolatával: az élet szentségével, mely a halál közelségén alapult - s ami a korai és a kései versekben szólal meg legnyíltabban. A Karinthy verset emiatt a Kosztolányi versre való filozófiai válaszként is olvashatjuk, mely a halál determinált létnek a megkérdőjelezése azzal, hogy a meghalás itt nem életellenes, hanem gusztustalan értékké vált.

Tóth Árpád ról szóló paródia a költő Ady Endrének írott ódáját szinte szó szerint idézte meg, miközben megjelenítette magát Tóth Árpádot is. A költemény beszélőjének a bálvány előtt meghajló alázatossága ("Málé kis inasod én szörnyű Mesterem") saját maga önlefokozását és a másik fetisizálását ellentétként állította szembe, ezzel a vers új pólusa a lélek ámulata és a testi bajok szószerintisége lett:

Mester, egy ifjú agg, setétlő, béna, sánta
Szólt félszegen feléd, motyogva és szelíden: 
Kinek halk nyála folyt, borongó, furcsa ívben
Olvasva énekeid a vénhedt utcasárba

A jellegzetes Tóth Árpád-i szókészlettel (fakó alkonyat, fáj, borongnak) a testi kínokat szinte az értelmetlenségig fokozta. Móricz Zsigmond képviselte a nagyokat a kortárs prózaírók közül. Népies-naturalista prózájáról a Folytatás Túri Dani történetének megidézése és továbbgondolása, melyben a móriczi stílust és gondolkodást rajzolta meg:

Túri Dani osztán mégis hazakódocott, de a lelke fenekin, meg a feneke lelkin nagy, nagy keserves fenekedésekkel győzte az életyit.
- Hej, muramista, muramista - ódozott a nyelvije nekije - , bé tökkel vágtál csülökbe.

Miskároló címmel írt másik Móricz paródiáját - amiben a cím maga is jelentéshordozó. A Sárarany nyelvén készítette, de a Tragédia és a Barbárok balladai elhallgatásával, kihagyásával dolgozó paródiában a népies halandzsával a nyelv mesterséges természetére is rávilágított. Az Így írtok ti harmadik kiadása elé írott előszóban Kosztolányi a következőket mondta erről:

Móricz elbeszélő művészetét a Miskároló érzékelteti. Ragyogó a kezdete, a nyelv nem létező tájszavaiból gyúrt tősgyökeres halandzsa. Semmi értel- me. De mégis valami rendkívülit sejtet, amiről a zavart olvasó azt hiheti, hogy nem ismeri. A mondatok pontosan és biztosan gördülnek, némi ízes pongyolasággal is. Azt a varázst érezzük, mint amikor a legtermészetesebb és megnagyobb írónkat olvassuk, de fonákjára fordítva. A természetesség sem olyan természetesség, mint ahogyan az az első pillanatban látszik. Minden természetesség viszonylagos. A legtermészetesebb az, hogy ne is írjunk. Amikor írunk, már mesterkéltek vagyunk. A művészet .....már a nevével is jelzi, hogy művi, mesterséges. A kettőt nem lehet közös nevezőre hozni.

Kosztolányi Karinthy gondolkodását követte: a paródiával ráismertette az irodalmat saját létmódjának mesterséges meghatározottságára, és a benne lévő öröm újra erővel ruházta fel a saját alapjait megvallató művészetet.

A kötetben nemcsak a nagy kortársak, hanem a kicsik is helyet kaptak, s jó néhány nagyszerű paródia született a nagy elődökről és a jellegzetes magyar irodalmi alkotásokról is. De igazi hatása a kortársakról írottaknak lett, ismertté tette őket és ki is szolgáltatta gyengéiket a durvább kritikai írásoknak.

Karinthy Frigyes életművének kis töredéke ez a paródiagyűjtemény, de furcsa módon ez a legismertebb. Ő maga mesélte mindig, hogy úgy járt, mint hajdan a krumpli Európába kerülésekor: a virágjáért, leveléért termesztették, a gumóját pedig eldobták. Őt is viccei miatt szerették, a filozófiáját nem értették. (Utazás a koponyám körül) Igaz, humorban valóban nem ismert tréfát, olyan komolyan vette, mint többi művét. Írói módszere a tudós kísérletezéséhez hasonlítható, kifejezései - Magyarázom a bizonyítványoma -, szóalkotásai - halandzsa -, a köznyelvet gazdagították. Műfordítóként Goethe, Heine, Milne műveit fordította - Micimackója nagyon tehetséges nővére nevét őrzi, aki nyersfordításaival segítette -, melyek gyakorta jobbak, mint az eredetiek voltak. Világirodalmi jelenség volt ő, a magyar nyelv gazdagságában fogságba zárva.

Weöres Sándor portré

Weöres Sándor portré

Ezerarcú költő, aki otthonosan mozog a legkülönbözőbb formákban, korokban, szerepekben, szemléletmódokban, mindegyik az övé, de egyik sem kizárólagosan - mert ő éppen ez az összetettség. A szemlélődő költői magatartás jellemzi. Elvetette a hagyományos költő szerepét, szerinte nem kell a költőnek a világ dolgaiba beleszólnia. Költészetében a koroktól független humanista eszmék az értékek.

Szombathelyen született 1913-ban, de sokáig Csöngén, ebben a kis Vas megyei faluban élt. Édesapja katonatiszt volt, akit a Tanácsköztársaság után leszereltek, s ettől kezdve 150-200 holdas birtokával foglalkozott, édesanyja, Blaskovich Mária, rác és szász eredetű polgárcsalád sarja, aki gyakran betegeskedő egyetlen gyermekét irodalomkedvelővé nevelte. Csodagyerekként indult a pályája, s mert Kosztolányi és Babits pártfogásába került, meg tudott küzdeni ezzel a teherrel. Korán a Nyugat tehetségének tartották, a Baumgarten díjat is egészen fiatalon megkapta. Tanulmányai befejezése után könyvtárosként dolgozott Pécsett, Székesfehérvárott, Budapesten, majd csak az irodalomnak élt. A költőivel párhuzamosan bontakozott ki a műfordítói munkássága, szabályos versfordítások mellett gyakorta készített "átköltéseket" is, melyeket besorolt saját költeményei közé. Elképesztően sok nyelvből és kultúrkörből fordított, mindezt beleélő képessége és nyelvi ezermestersége tette lehetővé. 1945 és 1956 között csak gyermekversei és műfordításai jelenhettek meg, s 1956 után is egy ideig hallgatásra kényszerült. 1968 után aztán egyre -másra jelentek meg drámái, versei, 1970-ben Kossuth díjat is kapott. A Psyche című verses regényével aratta a legnagyobb sikerét, de írt bábjátékokat is, melyek közül még ma is játszanak néhányat. Indulásakor a Nyugat nagy alkotói voltak rá hatással, de meghatározó élménnyé váltak számára az ókori költészet, Lao-ce, a hindu és babilóniai epika, az ősi mítoszok. A világirodalom nagyjai közül Shakespeare, Blake, Rimbaud és Hölderlin állt hozzá közel, s a magyar költészetből is szívesen emelte ki azokat a kis költőket, akiket alig ismertek a korábbi évszázadokból. Egyik kedvencét, Ungvárnémeti Tóth Lászlót megtette a Psyche egyik hősévé is, a többieket pedig Három veréb hat szemmel (1977) című kötetében népszerűsítette. Felesége Károlyi Amy költőnő volt. 1989-ben halt meg.

Határozott öntudattal indult pályája, de nem nyelte el az olcsó siker, szembenézett pályája kudarcaival is:

Mi lesz mostan? Alig használt, príma hátultöltő semmi. 
Pedig én most akartam igen nagy költő lenni."

(Disszonancia)

Később az indulás becsvágya eltűnt belőle, de a költészethez nem lett hűtlen. Igazi kísérletezője ő a magyar irodalomnak, próteuszi alkat. A hosszú hallgatás után megjelenő Tűzkút (1964) egyik szonettjében meg is idézte a görög mitológia ismert alakját, az alakoskodó istenséget. E kötetében levő prózai vallomásában újszerű ars poéticáját is megfogalmazta:

"Célom nem a gyönyörködtetés, nem is a szokatlantól irtózók bosszantása. Értenek-e, azzal sem törődöm. Mást akarok: eleven áramot sugározni , melytől megrázkódik az ösztön, érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény, ne csak az ember olvassa a verset a vers is az embert. Átvilágítani és felrázni óhajtlak, hogy átrendezhesd magadat zárt, véges, egzisztenciális énedből nyitott, szociális, kozmikus, végtelen énné. A kommunisztikus embert hívom, aki ráeszmél a birtoklás, rang, erőszak kényelmetlenségére, külső érvényesülés helyett testi -lelki önmagát emeli egyre értékesebbé"

Legismertebb művei gyermekversekként váltak népszerűvé (Rongyszőnyeg I., Magyar etűdök kisversei), melyek eredetileg többnyire nem ennek íródtak, hanem a költői kereső-kutató munka és a Kodállyal közösen végzett, a versritmust, zenei dallamot vizsgáló kísérletezés termékei. A Magyar etűdök nyitódarabjában érzékletesen fejti ki megformálódásukat:

Három egész napon át
bújtam erdő vadonát, 
gomba-mezőt, szikla tetőt bejártam. 
Három egész napon át
Faragtam egy furulyát, 
Vadrózsából tündérsípot csináltam.

Ez a tündérsíp szólal meg a Csiribiri, csiribiri..., a Bóbita, A paprikajancsi szerenádja, az Őszi éjjel... , stb. versekben. E versek lényege - ezért is könnyű a gyerekekkel megszerettetni - a ritmusnak és a képeknek sajátos zeneiségben való eggyéolvadása. A költő változatos ritmusokat alkalmaz, s a zeneileg is leírható dallam vonzza a költői képeket, versszövegeket. E versek domináns eleme a forma. A nyelvöltögető finomságú gyermekversé...ben a forma egyszerre érzékelteti a száguldást a kitörő csúfolkodó jókedvet:

Fut a havon / a fakutya / vele fut a / retyerutya

a csupa rövid szótag mellett megismétlődő " din don / diridongó " másféle hangzatával a szemlélődő lelkiállapot kifejezője. Weöres formavilágának egyik érdekes jelensége a hangsúlyos formák megmértékelése olyan módon, hogy minden ütem egy-egy verslábbá alakul s a költeményben kialakul a gazdag zeneiségű kettős ritmus, a két verselési rendszer szimultán lüktetése:

Paripám / csodaszép / pejkó
Idelép, odalép, hejhó...

Itt az anapesztusokból származik a derű, a paripa kecses lépteinek képzete, de a Bóbitában a daktilusok, a Ballada a két testvérről címűben ugyanezt a szerepet a trocheusokkal játszatja el. De e versekben nemcsak a ritmus a fontos. E versek szócsodája legalább olyan értékes, mert észrevétlenül a szívbe rakódnak, s ott maradnak a majdani felnőtt világképében is. Így történhet meg az a költői varázslat, mely a képzelet segítségével szabadítja ki az embert a szűkre zárt világunk fogságából. A Galagonya dalszerű formájából sem csak a magány és a létbe vetettség dala lett, a forma és a jelentés egyszerre hatott benne, s a szépség - fájdalom - szomorúság élményéből a szépség vált uralkodóvá. A dalforma a szépségben szemlélhető idillt lebegteti, s ez idillben sejlik fel a létezés bármikor várható tragikuma. Persze, ez nem első próbálkozásra sikerült a költőnek, hiszen az e vers első formáját már 1935-ben megírta, hogy aztán több variáció után az Őszi éjjel izzik a galagonya... változat körkörös szerkezetében megteremtse azt a misztériumot, amit ma olvasva megérezhetünk. E játékoknak persze más célja volt. A teljesség felé című írásának eszménye az idegen nyelven olvasott, nem értett vers. E meditációs gyakorlattal "eljuthatsz oda, hogy anyanyelved szövegeit olvasni tudod a tartalomtól függetlenül is: a vers igazi, belső szépségét, testtelen táncát így élheted át." Hogy mit jelent ez?

Fülemüle, fülemüle, gyönyörű madár, 
Szólal, szólal, szólal már. 
Pittyen a fészek, zörren az ág. 
Moccan a hegyeken a hajnali láng...

A gondolatot könnyű megfejteni: dereng a keleti égalj, megelevenedik a világ. De a páratlan szépségű, önmagában, lassításaiban és gyorsításaiban jelentőségteljes ritmika elragad bennünket a szövegtől, s a látvány ejt fogságba minket. Weöres absztraháló módszeréhez hozzátartozott a szöveg megszabadítása, a "hang vonulásában" előállított zene, mely az avatatlanok és dogmatikusok számára irritáló, pedig csak a költő másféle, a megszokottól eltérő jelrendszer használata. Az értelemet tartotta meg híres Dzsájedéva-fordításában, a Géta Govidában is. Ez a 12. századi hindu pásztorének érzéki örömöktől elragadott bukolikus ének:

Szekfűvirágleheletzuhatagos - örömillatu délövi szélben
fülemüleszavu kusza méhzizegésü lugas susogó sürüjében
Hari vigad a gyönyörüdalu kikeletben
Sirjon az elhagyott ime táncol a vadözönü lánykaseregben...

Értelmében éppúgy élvezhetjük a szépséget, mint a hangalakban, de mindenek fölött a forma bűvöli el az embert, mely nem egyéb, mint a szanszkrit nyelv karakterének utánzása magyar szavakkal, szóösszetételekkel. Mert Weöres tudatos mestere volt a magyar nyelvnek:

Engem a magyar nyelvvel kapcsolatban leginkább talán az lepett meg, hogy mennyire lehet megközelíteni a magyar nyelven belül más nyelvek struktúráját. A szanszkrit és hindu nyelvek halmozódó szóösszetételeit, vagy a kínai nyelvnek az egytagúságát, vagy a nyugati nyelveket. A magyar nyelv mindegyikre lehetőséget nyújt...

Kísérletezett nem létező nyelvekkel is. Hol a halandzsa merész módszerét követte, melyben kizárólag a hangzásbeli hatások érdekelték, hol képzeletbeli nyelveken szólalt meg (Hangcsoportok, Barbár dal), hol valamilyen helyzetből fakadóan tette értelmetlenné a magyar szavakból álló szövegeket. A halandzsa híres-hírhedt, sok botránkozással, szörnyülködéssel fogadott példája volt a Táncdal:

kotta kudora panyigai
kudora kotta ű
kotta panyigai kudora
panyigai kotta ű...

Ebben a halandzsában találta meg az egységet Weöres egyszerűsége és misztikája. Egyszerre játék és játékos mágia: a játékkedvet és az ezoterikust olvasztotta egybe. Helyzetéből fakadóan vált értelmetlenné az Egérrágta mese, vagy Az égő szótár. A mondatok, illetve a szótár szavai megcsonkultan sorjáznak, s a költő az olvasó képzelőerejét hívja partnerül a műhöz. Minden lehetséges költői formát, ritmust, rímmegoldást, nyelvi hangulatot és lírai műfajváltozatot felhasznált és gyarapította saját lehetőségeit, kereste az értelemtúli versélmények lehetőségeit. (Keresztöltés című verse vízszintesen és függőlegesen egyaránt olvasható.) Szóversei is ezt a célt szolgálták: Remetebál vagy a Tojáséj. Nem kifejezőek ezek, csak "szökkentőek": elindítják a képzetek láncreakcióját. Ha tágulni hagyjuk - mondta Örkény - együtt tágulnak a makrokozmosszal, annak minden állócsillagával, ködével, üstökével, s egy bolygójával a sok közül, mely az otthonunk. Ahogyan a ritmus, a festőiség is uralkodott versein. Vizuálisak költeményei: nem a valóság érzéki benyomását adják vissza, hanem álomképeket vetített ki szavakban, mint a szürrealisták. Ez a költői helyzet nem racionális közlést jelentett, álomjeleneteit nehéz követni, de így álmodunk...(Az éjszaka csodái, 1940) A költő kései verseiből aztán végképp eltűnt a realitás, s költői világában egyre otthonosabb lett egy nyájas démon, a senki:

Pincemadár beoson. 
Zápor függ a fogason. 
A fény harisnyában ül 
A faliszekrény körül. 

Tiszta tálcán sugár ég
S nekimegy a nagy árnyék
föléje heverve le
Dr. Senky a neve.

(Senki a szobában)

A II. világháború tapasztalatainak birtokában írta a XX. századi freskó című versében: "Ne fontoskodj!" Sztoikus gondolkodásmódja a be nem avatkozás cselekvőképtelenségén s a lelki aktivitáson alapult. A vers születése című prózai munkájában a versírást "szabad alkotás"-nak mondta, melynek " korlátai azonosak az emberi lehetőségek korlátaival..." A parancs, hogy alkoss szépet, számára nem megkötő, hanem felhatalmazó erejű volt. Az életmű darabjai élesen felvetették a tartalom és forma problémáját számára. A kérdésre sajátos választ adott:

Se tartalom, se forma - Hát mi kell? 
A jó vers élőlény, akár az alma, 
ha ránézek, csillagra visszanéz, 
mást mond az éhesnek, s a jólakottnak, 
s más a fán, a tálon és a szájban, 
végső tartalma vagy formája nincs is, 
csak él és éltet. Vajjon mit jelent, 
Nem tudja és nem is kérdi. Egy s ezer
jelentés ott és akkor fakad ki belőle, 
amikor nézik, tapintják, ízlelik.

Talán erre gondolt, amikor azt írta: "ne csak az ember olvassa a verset, a vers is az embert"...

Psyche című verses regényének részletei már a Merülő Szaturnusz című verseskötetében (1967) megjelentek, ezeket egészítette ki teljes könyvvé, mely 1972-ben látott napvilágot. "Egy hajdani költőnő írása" alcím Lónyay Erzsébetre vonatkozik, aki a Kazinczy által nagyra értékelt és Weöres által is kedvelt Ungvárnémeti Tóth László (1777-1820) kortársa volt. Lehetett volna, mert Lónyay Erzsébetet Weöres teremtette, amikor kedvet kapott arra, hogy a felvilágosodás korának nyelvén és nőként szólaljon meg. Psyché 1795 és 1831 között "élt", apja gróf, anyja cigánylány volt, a fent és a lent világában egyaránt otthonosan mozgott. Erotikus kalandokban is bőven volt része, de mozgalmas életében találkozott Kazinczyval, Goethe-vel, Hölderlinnel, Beethovennel. Egyik jó barátja Ungvárnémeti Tóth László - Nárcisz (!) - volt. Kenyeres Zoltán szerint: "a Psyche egy életmód és egy életlehetőség virtuális megteremtése. Nem imitáció, hanem kreáció. Megálmodása annak, hogy milyen lett volna a késő rokokó, korai biedermeier irodalom egy szabad és független Magyarországon, ahol a poétákra nem a társadalom és a nemzet súlyos gondjainak közönséget megmozgató megfogalmazása hárul, hanem csak a szerelem, az öröm és a bánat mindennapi megnyilatkozásait kell versbe venniük. Annak megálmodása, hogy milyen lett volna egy európai színvonalú magyar irodalom, mely megengedheti magának a fényűzést, hogy ne csak nyelvében legyen magyar, hanem tematikájában is." Psyche a maga korának női Ady Endréje (Alföldi Jenő), akinek költői stílusa, modora van, mely szemünk láttára lombosodik ki, s akit Weöres saját életműve és énje részeként hívott életre. A szüfrazsettek hazai elődje ő. Ebben a férfiakkal egyenrangúvá magasodó, közben saját női szándékai, hajlamai, érzékisége és szabadsága számára teret követelő asszonyban találta meg Weöres az én és a nem én költői egységét: a vállalható személyiséget. Teremtett magának - részben magából! - egy női személyiséget, akinek erős karaktere van a közéletben, a társaságban, a másik nem kiváló és rongyembereivel szemben. Psychének határozott véleménye volt művészetről, politikáról, hazáról, közéletről, versről, zenéről, hazai és külföldi nagyságokról és középszerűségekről. Weöresnek ez volt az utolsó nagy vállalkozása, amikor önmagát két részre osztotta: a szenzuális, a látványhoz és a földi élet vaskos tényeihez kötött poézis Psyche jellemzője, az eszmei, értékes, nem evilági, égi minőséget pedig Ungvárnémeti példázza. Így vált ez életművé az életműben, hiszen közben következetesen végigjátszotta mindkét szerepet. Psychét a XIX. századi udvarházak, a magyar líra hagyományaihoz kötötte, Ungvárnémetit pedig a klasszicizáló, kazinczyánus irányzathoz. Ilyesféle stílusjátékra a magyar irodalomban csak Esterházy Péter vállalkozott Csokonai Lili néven... Nárcis és Psyché kétféle gondolkodói-művészi lehetősége, kétféle költői gyakorlata Weöres költészetének kettős arculatát mutatta.

PSYCHE: 
én, ha bármiről írok, azt akarom, hogy tapintatja , íze, bűze legyen. Ha kalács evésrűl írok, úgy érezze az olvasó, mint ha ő enné, ha keblem, vagy derekam említem, érezze, hogy véle hálok, vagy legalább is szorosan mellette ülök...

NÁRCISZ: 
Mondád, én nálam minden márvánba fagy: adja Isten , igazad legyen! Ha az élet meg-gyaláz engem s mindenkit, én viszontag megalázom őt, Hymnusaim por és sír felett szárnyalnak, s az alantast meg-csúfolják, kitagadják, le-győzik. Ezért nem firkálok többé jányokhoz verseket, Lidi, még hozzád sem...Úgy látszik, a ki a Naturában gödrökbe bukdácsol, a Poesisben az al-felét mutatja. Oh mondd ki Aristoteles, hogy ennenmagával minden egy-azon! Éppen hogy az vagyunk, ki nem vagyunk...

Összecseng ez a két oldal Weöres költői elveivel és gyakorlatával, amit ifjúkori mentorának és barátjának így fogalmazott meg levelében:

A magyar költészet majdnem mindig szenzuális síkon mozog, ezért aki nálunk a tudat alatti ösztönszférába is átnyújtózkodik, egyfelől megközelíthetetlen különcnek, másfelől óriási toronynak látszik. A magyar költé szet földszintesen szeret építkezni, míg a nyugati költészetekben az emeletes építkezés évszázadok óta megszokott. ...Költészetem emberfölöttisége és modernsége hamar le fog kopni, mihelyt nyugati és őskeleti mintáim nálunk is ismertekké válnak, s arról, mi most emberfölöttinek látszik, ki fog derülni, hogy az sokkal emberibb, mint a távlattalanság....

A Psyche költője alakot, nemet és kort cserélt, csak önmagát őrizte meg. De ez a költő legbonyolultabb játékainak egyike. Weöres azt a Psychét játssza, aki viszont Weöres Sándort játszik. Egy költő egy másik költőnek öltözött, akibe önmagát öltöztette. Az álarc és az álruha a teljes szabadságot biztosította számára: alatta is én vagyok, aki takar, az is, aki mutat. A rejtett életet és korrajzot ráadásul négyfelől is megközelíthetjük: Psyche verseiből, naplószerű feljegyzéseiből, kommentárjaiból, Ungvárnémeti életrajzából, egy korabeli memoáríró, Achátz Márton feljegyzéseiből és Weöres Sándor, a regényalak tudásán keresztül. Ez a sokszoros játék teszi feledhetetlenné ezt a kísérletet, melyet a magyar irodalom egyik nagy bravúrjának tarthatunk.

Színjátékai is a képzelet játékai, a történelem paródiái. A Theomachiában (1938) a görög mítosz szimbolikájával fejeződik ki a teljesség felé való törekvés, melynek értelmében Kronosz uralma megdől, hogy Zeusz átmenetinek tartott uralma következzék. Az ezt követő színjátékaiban a bölcselet csak van jelen, mégis áthatja a mesét, áttűnik az alakok maszkján, s rokonságot teremt a különféle stílusú és műfajú darabok között. A holdbéli csónakos (1941) kalandos mesejátéka nagy erővel sugallja azt, hogy tragikus végre jut, aki a boldogságot nem önkörében keresi. A holdbéli csónakossal az Árgirushoz, a Csongor és Tündéhez kapcsolódik, a darab színhelyei a földi világra utalnak, s különböző időket hoznak létre. Figurái a legkülönbözőbb ős - és óbirodalmak mindenféle népét képviselik. Hősei hihetetlen kalandok során járják be a káprázat köveit, míg a sólyom istennő segítségével egymásra találnak a mesefa-életfa összehajló ágai között. A harcias krétai király, a dúsgazdag szerecsen fejedelem, a varázshatalmú sumer főpap és az énekművész kínai császár törekvéseit Vitéz László, Bolond Istók és Paprika Jancsi hiúsítja meg, a főhősnőt a majmok védelmezik. Weöres kifordította a szokványos értékrendet itt is. Csupa játék a darab, minden veszély csak pillanatnyi, segít a hűség, a furfang, a merészség, a csoda. Csak a holdbéli csónakos kísértő éneke szól magasabbról-mélyebbről: az elvágyódás a földi létből a szerző ifjúkori költészetének visszatérő motívuma.

Endymion című pásztorjátéka címadó hősét - miként a mítoszban is - halálra sújtja az istennővel való egyesülés, mert a létszinteket nem lehet büntetlenül átlépni. Ezek a darabok a világháború véres valóságáról tudomást sem véve, a mese és a mítosz nyelvén szólnak, keresik a lét derűjét a földi forgatagban, a mesebeli hűségben és szeretetben, s az istenülni kívánó ember tragikus hübriszét mutatják meg.

Szent György és a sárkány című darabjában a megértő humor és létbizalom irányába mozdul el, mely azonban nem homályosítja látását: a rossz jelenvalósága az emberben és intézményeiben démoni erejűnek tartja. Úgy látja, hogy a történelemben a múlt bűneit elsöprő hatalom kegyes ígérgetésekkel kezd, csak később támad fel a sárkány erőszakból, érdekből, ostobaságból. De azt is megláttatja, hogy néha járnak Szent Györgyök is a lápon, s a jó vágya rejtetten növekedni kezd az emberekben is.

A kétfejű fenevad (1982) mulatságos komédia, melyben a históriát parodizálja. Műfajilag történelmi panoptikum, szereplőit a történelem rugói mozgatják. Sem az ábrázolt korszak tényei, sem a századok történelme nem adna sok okot a reményre, amely nélkül pedig nem élhetünk. Weöres úgy sugároz reményt, hogy nem szépít a tényeken, hanem eltúlozza, az abszurditásig fokozza a történelmi lét negatívumait:

Ötezer éve világtörténelmet játszunk, garázdálkodunk, húzzuk és nyúzzuk a népeket és a területeket, akár a condrát. A história olyan kétfejű fenevad, mely ha tojásokat rak le, egyik csőrével anyai hevet lehel reájuk, másik csőrével mind megvagdalja, összetöri. Tehát le a világtörténelemmel!

mondja ki Bádeni Lajos, a hadvezér a háború szakembere Weöres véleményét. Nemcsak az alakok és helyzetek komikumával, hanem az itt is megjelenő sziporkázó nyelvi bravúrokkal , archaizálással, az összekuszálódott világ nyelvi zagyvaságainak érzékeltetésével, a szerelem, a politika, a bürökrácia, a hadviselés nyelvének és mentalitásának jellemezésével. A költészet önfeledt-tudatos nyelvi játékával , ami az emberi szabadság záloga volt és maradt a história kétfejű fenevadjának árnyékában is. (Mész Lászlóné) Egyes kritikusok nem sokra értékelik ezeket a darabokat, de Weöres portréjához ezek is hozzátartoznak, csakúgy mint a versek, verses regénye, vagy műfordításai.

Sokszínűségében rejlik nagyszerűsége, nyelvében és mentalitásában pedig egyedisége. A költői szándék pontossága és tisztasága ellenére maga a költő sem értette igazán, hogy ebből a játékból, kísérletből hogyan is állt össze az életműve:

Átbóbiskoltam teljes életem. 
A látványok, mint álmomban, forogtak. 
Semmit sem tettem, csak történt velem, 
Ezernyi versemet félébren írtam
Dohányfüstben, nem is tudom, hogyan.

Az élet elmulasztásának személyes panasza ez, de az élettel szemben a mű áll, mely élet nélkül, félálomban íródott, s melynek élvezni lehet különlegességét.

Ócska sírversek záró darabja, önirónikus, tréfás disztichonja is alátámaszt:

(Itt nyugszik W. S.)


Mántikaténi katá ... Már arcod esőben elolvad, 
Hűs földben kisimúl csöngei boglya-hajad, 
Mit bánod már, hogy sohasem szívleltek a lányok, 
tündér sem szeretett, messzeszaladt valahány, 
Hogyha facér lépted vígan kocogott a sikátor 
Macskafejes kövein: gilkili-gilkili - gunn. 
Téged az istenek is tréfájuk végire szántak, 
könnyű falat voltál mindig a föld kerekén. 
Frászkarikán szánkáz kutyafarka varangyos a bunda
Híj - csáré héláh! Béke legyen porodon!

Mennyi vallomást, hitet, tréfát tudott belopni ebbe a tréfás sírvers 10 sorába, milyen pontosan jellemezte önmaga költészetét a nyelvi és nyelven kívüli eszközökkel! Már csak ezért is megfejtésre érdemes titka...

A magyar irodalom mindig mozgósított, parancsoló szükségszerűséggel felszólított valaminek a végrehajtására, megvalósítására, elérésére. Weöres ezt az imperatívuszt iktatta ki műveiből: "Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra.." Szomjat fakasztva és éhet támasztva a jóra és igazra, belülről, a derűs játék és harmonikus szépség igényének feltámasztása révén: ebben rejlik nyelvi furfangjainak, muzsikáló sorainak, varázsdalainak lényege. Eltért a közvetlen mozgósító hatásra törekvő hagyománytól, de kísérlete - melyben ars poética - szerűen vállalja a semmit, a tengermélyi medúza szabad lebegését - mégsem üres "iparművészet", mert a legelvontabb zenei formákban is az esztétikai kultúra fokozására törekedett. Volt ebben is egy jó adag illúzió: annak ábrándos feltételezése, hogy az emberek jobbak és igazabbak lesznek, ha anyanyelvünk tündérsípján felhangzanak a derűs szépség dallamai. (Kenyeres Zoltán). Weöres filozófiai hátterű, politikai állást foglaló groteszkjei azt is jelzik, hogy a költő, aki magányát vállalta, filozófiáját erre építette. Nem hitt sem az objektív világ teljes megismerhetőségében, sem a társadalom megjavíthatóságában, a tömegek üdvözítésében. A mítosz és a játék jobban érdekelte, mint a történelem, "Ha az igazságot akarod birtokolni... önmagad mélyén kell rátalálni" (A teljesség felé) - vallotta.