Beckett

Beckett: Godotra várva

A dráma műnemében már a XIX. században módosultak a műfaji kategóriák, s újszerű változatok is jelentkeztek: Ibsennél az analitikus-, Csehovnál a drámaiatlan dráma. A XX. században ez a folyamat felgyorsult, lírai és epikai elemek jelentek meg a drámában (Brecht), tragédia és komédia keveredett a groteszk látásmóddal (Dürrenmatt, Ionescu), s az abszurd dráma is megjelent a színpadon (Beckett). Ez a változás nemcsak a műnem fejlődésének következménye, az értékrend válságának, átformálódásának is a jele. Az abszurd dráma az emberi lét kiúttalanságát, a kapcsolatok kiüresedését, a nyelv közlésképtelenségét fejezi ki. A szó maga képtelenséget, lehetetlent jelent, ez a fajta dráma azt ábrázolja, hogyan válik a cselekvés és a beszéd (akció és dikció) lehetetlenné. Az abszurd dráma az ellen tiltakozik, hogy a modern kor emberének élete felesleges, kilátástalan, értelmetlen. Itt a szereplők tehetetlenek, a dialógusok már nem is egymás melletti monológok, mint Csehovnál, teljes a leépülés, a szereplők a kifejezés megoldatlanságával küszködnek.

Az ír származású Samuel Beckett sokoldalú alkotó, költő, regény - és drámaíró, esszéista, azon kevesek közé tartozik, akik több nyelven publikáltak - fontosabb műveit angolul és franciául is megírta. 1938-tól Párizsban élt, ahol Joyce titkára volt. Magánemberként hitt a világ megváltoztathatóságában, hiszen tevékenyen részt vett az ellenállásban, de a német megszállás, a világháború és az atombomba hatására úgy vélte, az emberiségnek nincs perspektívája. A reménytelenséget fokozatokban mutatta meg: a Godotra várva szereplői még megpróbálnak a jelentés nélküli létben eligazodni, értelmet keresni. Másik művének, A játszma végé - nek alakjai azonban már a világkatasztrófa utáni táj vegetáló lényei. Beckettnél az ember gyarló, bűnös és elesett, de az ítélete részvéttel párosult. A megtisztulást azonban ő is megtagadta hőseitől: az igazsággal szembenéző bátorság, a tudatos választás / vállalás az ő világában lehetetlen.

A Godotra várva (1952.) című két felvonásos és kétszintes drámája az ötvenes évek atomháborúval fenyegető légkörében született, ez hozta meg számára a világhírt. A válaszúthoz érkezett emberiség nevében a lét - és nemlét problémáját vetette fel, az élet értelmére irányuló kérdésre kereste a választ. A mű parabola, azaz példázat jellegű: elérheti-e a megváltás a XX. század emberét? Beckett fontos témája a bűnös ember szenvedése, a megváltás lehetősége. A műre a középkori misztériumjátékok és a modern kor kabaréjelenetei egyaránt hatottak, de műve felfogható Csehov Három nővér című műve parafrázisaként is, hiszen a nővérek ugyanúgy a megváltást várják a Moszkvába költözéstől, mint a csavargók Godot megérkezésétől.

AKülönlegességének forrása az, hogy a művet több síkon lehet értelmezni. A címbéli rejtélyes Godot lehet a keresztény Isten (az angol szót francia kicsinyítő képzővel használja az író), jelentheti tehát általában az emberek istenképzetét, s lehet az emberiség beteljesíthetetlen reményeinek is a jelképe. Ha maga az Isten Godot, akkor nem nyilatkozik meg a drámában, az ember kétség és remény közt, bénult várakozásban fecsérli el egyszeri életét. Az allegória azonban nem egyértelmű, mert szolgái, juhnyájai vannak, a két csavargó egyszer már találkozott is vele, akkor beszélték meg az újabb találkozót is - de nem ismerik, nem emlékeznek rá, mindig csak a küldött jön az ígéretekkel. Godot tehát többértelmű jelkép, de a szereplők tőle várják, hogy életüknek értelmet, célt adjon. Az olvasó sejti: Godot sohasem jön el, a hősök számára azonban tovább tart a bizonytalan várakozás. Beckett egyik fontos üzenete ez is: a lét, amely nem önmagában hordja értékét, üres; ha az ember nem tud értelmet adni életének, nem él, csak tengődik.

A színhely - az út - ősrégi toposz, de az itteni nem vezet sehova, üres, néptelen, azt sugallja: a játék tere a behatárolt végtelen. A színpadkép sem üdítő: senkiföldjén áll egy kereszt, vagy egy akasztófát idéző fa csontváza, tar ágakkal, a kopár föld végső termésével. Az, hogy a fa kopár, majd virágot hajt, az is sokféle asszociációra ad alkalmat: a paradicsomi almafától a mitikus életfáig és a krisztusi keresztig terjedhet, a kultúrtörténet minden fáját felidézheti tudatunkban. S nemcsak jelkép, a darabban funkciója is van: a tövében lehet várakozni, s az öngyilkossági kísérletben is szerepet játszik.

Az időnek is több értelmezése lehetséges a darabban: jelentheti a pillanatnyi létet a halálla szemben, vagy a történés nélküli időtlenséget, azaz az emberi idő két lehetséges változatát. S ebben a darabban - bár áltevékenység és fecsegés tölti ki - állandó haladék is: az élet holnap újrakezdődik, s akkor biztosan eljön Godot. A görögök mitológiai képekbe csomagolták szorongásaikat, Beckett - és Kafka - az értelmetlen várakozásba. Godot nem jelent meg a színdarabban, de jött a fiú az üzenetével, hogy most nem tud eljönni. Ez fontos része a darabnak, a várakozást ezzel tartja fenn az író. De ez az időtlenség nem a végtelenség emelkedett élményét, hanem a tartalmatlan időtartam unalmát jelenti. Ennek a tér - idő szemléletnek önértelmező jelzése a kutyáról szóló dal, melyet bár a végtelenségig lehet énekelni, nem mond semmit, a tartalmatlanságot, a jelentéktelenséget, az örök ismétlődést sugallja.

A szereplők (Vladimir és Estragon) rongyokba öltöztek az elsivárosodott mindennapiság jeleként, s mindkét részben átvonul rajtuk Pozzo és Lucky, akik az úr és a szolga viszonyt jelképezik. Nemzetközi névadásuk a katasztrófa világméretű voltát érzékelteti: Lucky angol szó, "szerencsés, boldog" értelmű, Pozzo olasz szó, "kút, gödör" jelentésű, Eszragon nemzetközi megnevezése a tárkony nevű fűszernövénynek, Vladimir pedig a szláv nyelvekben "birtokold a világot" jelentésű. De ezek a szereplők elvont jelképek, jellem nélküliek, ahogyan igazi cselekménye sincs a műnek, ami történik, az esetleges, következmény nélküli. Mindkét felvonás egyetlen fontos történése a fiú érkezése, ami az első részben a várakozás fenntartását szolgálja, a második részben pedig a várakozás értelmetlen, de elkerülhetetlen voltát nyomatékosítja. Godot üzeneteit hordozó fiú(k) - hiszen nem tudjuk, hányan vannak voltaképp! - is biblikus jelentésűek, általuk - mint próféták által - nyilvánul meg az Úr, de ezen kívül minden közlésük értelmetlen. Jelentésük van tehát, de a cselekményben nincs szerepük, következményük.

A szereplők ugyanazon személyiség két részét jelentik: Vladimir a tudatos, Estragon az ösztönös, ők jelentik a bibliai két latort, az örök helyben járókat az örök utas Pozzóval és Lucky-val szemben. Ők négyen együtt alkotják a költői víziót. Vladimirben él egyféle műveltség töredéke filozófiai kérdések foglalkoztatják, szenved attól, hogy gondolkodnia kell, de tudja, az emberiséget ő képviseli. Komikussá teszi betegsége, fokhagyma - gyógymódja, a tisztánlátást követő szellemi apálya, a humán értelmiségi tanácstalansága. Estragon emberibb mellette, ő az érzéki tapasztalást jelképezi, nem tud - vagy nem akar? - emlékezni, vegetatív, hisztérikus, figyelmetlen lény, de nem ostoba. Az intuitív felismerések jellemzik, hallja a holtakat, elvágyódik a Holt - tengerhez, vagy a Pireneusokba. Vladimir valaha a Szajnából halászta ki, azóta védi, s ha Estragon időnként el is szökik tőle, mindig visszatér hozzá - ők ketten a terhes, de nélkülözhetetlen emberi kapcsolatokat mintázzák. A másik páros is kölcsönösen feltételezi egymást, az úr és a szolga viszony kifejezői, de ők képviselik a változást is, amely azonban a teljes pusztulás irányába mutat: Lucky emberi értékének roncsai a szabadságtól megfosztott ember leértékelődése. Pozzót a hatalom és az idő eltorzítja, hiú produkciójára, pedig az teljesen értéktelen. Ezek a szereplők nem jellemek a hagyományos drámai értelemben, várakozásuk maga a borzalom. Vladimir és Estragon az értelmetlen, kiüresedett létben irracionálisan reménykednek egy ismeretlen intésben, mely értelmet adhatna életüknek. Pozzóval és Luckyval - a hatalom és alávetettség bonyolult viszonyával - pedig kiegyenlítődik a Godot - nélküli érték és értelem nélkül folytatott létezés teljes csődje.

Az akció és a dikció ebben a műben külön - külön és együtt is abszurd, a mű lényegét jelenti a dialógusok öntépő volta. A nyelv akadozik, közlésre alkalmatlan, Estragon amúgy is elfelejt mindent. Ami elhangzik - félreértések, klisék, kétértelműségek - a lélek ürességét jelző nyelvi sivárságot mutatják. A kérdésekre késve, vagy egyáltalán nem válaszolnak, csak töredékes információk, kulturális emlékfoszlányok kerülnek elő. A cselekvések is értelmetlenek, bár a várakozó figurák folyamatosan tesznek - vesznek: a cipő fel - lehúzogatása, játék a kalappal, a kutyáról szóló dal éneklése, evés, vizelés - ezek töltik ki a valódi akciók helyét. És a párbeszédnek álcázott monológok, a gesztusok, a mikrocselekvések sok esetben még egymást is ellenpontozzák.

Beckett drámájában tehát a tér üres, az idő meghatározhatatlan, az alkonyi homályban, időtlenségben otthontalanul csetlő - botló figurákkal nem történik semmi. Tökéletes abszurd dráma, a lét értelmetlenségéből, a céltalanságból csak ilyen antidráma keletkezhet. Nemcsak az ember tudatos léte, hanem annak hiánya, illetve kifejezhetősége is kérdésessé válik benne. A cselekmény emiatt szegényes, a színtér kopár, a szereplők száma csekély. A drámában általában fontos szerepet játszó díszlet és jelmez itt csak másodrendű szerepet játszik, de ami megmarad, az többletjelentést hordoz. A színészi játékot sem a szövegmondás, hanem a gesztusok, a mimika, a mozgásformák hordozzák, ezek teszik szimbolikussá a nemlét vízióit. Beckett a darabban a testi, szellemi fölbomlást jeleníti meg, groteszk figurái mind a halál felé tántorognak az emberiség örök éjszakájának előestéjén. A lét abszurditása ellen az olvasóban / a nézőben kell megszületnie a tiltakozásnak, hogy a katasztrófa mégis elkerülhető legyen. 

Bertold Brecht: Kurázsi mama és gyermekei

A 20. században tovább folytatódott a hagyományos drámaszerkezet felbomlása, átalakulása. A polgári dráma megújítói még sok szempontból kötődtek a hagyományokhoz. Ibsen még valódi tragédiákat írt, de a konfliktusok gyökerei a múltba vezettek, melyet fel kellett tárni, hogy a szereplők viselkedését megérthessük (analitikus drámák). Csehov darabjaiban is a "színpad mögött" történtek a lényeges események, s műveiből már hiányzott a drámai konfliktus. (drámaiatlan dráma). Bercht újítása az epikus színház lett.

Brecht (1898 -1956) drámaíró, költő, prózaíró, lírikus és színházi rendező volt. Augsburgban, gazdag polgári család sarjaként született, édesapja egy papírgyár főrészvényese volt, kitűnő nevelésben részesíthette gyermekét. Brecht nyughatatlan természet volt, a tanulás érdekelte, de az iskolai fegyelmet nehezen bírta. Reálgimnáziumba járt, és bár első verses kötetét 16 évesen megjelentette, Münchenben, orvosi egyetemen tanult tovább, emiatt az első világháborúban egy katonakórházban szolgált. Első drámáját is ekkor írta, melyben az életörömöt és szexualitást ünnepelte, mert fiatal volt. De komolyabb volt, mint kortársai, hiszen 1919-ben az augsburgi munkás - és katonatanácsba is beválasztották.

Érdeklődése aztán mégis a színház felé fordult, 1921-ben abbahagyta orvosi tanulmányait , Münchenben lett dramaturg és rendező, majd Berlinbe ment, ahol Max Reinhard és Erwin Piscator mellett dolgozott. Kapcsolatot talált a baloldallal is, a Független Szociáldemokrata Pártnak lett a tagja, de később eljutott a marxizmusig. Kétszer is megnősült, mindkét felesége színésznő volt, a második, Helen Wiegell lett darabjainak elismert főszereplője.

Világhírnévhez az 1921-ben bemutatott Koldusopera juttatta, melynek zenéjét az a Kurt Weil szerezte, akivel későbbi darabjaiban is együtt dolgozott. 1933-ban, Hitler hatalomra jutásakor betiltották műveit, Dániába emigrált, itt írta antifasiszta drámáit (Rettegés és ínség, a Harmadik Birodalomban, Állítsátok meg Artúró Uit! ). 1939-ben egy évig vendégeskedett családjával Finnországban egy írónőnél, majd a Szovjetunión keresztül az USA-ba utazott, ahol Santa Monicaban telepedett meg. Hollywoodnak is megpróbált dolgozni, de nem járt sikerrel. Legjelentősebb darabjait a háború alatt itt írta: a Galilei (1939) a tudósok felelősségéről, a Kurázsi mama (1939) a háború hatásáról, a Szecsuáni jólélek (1941) a kapitalizmus törvényeiről, a Kaukázusi krétakör az anyaságért vetélkedő nőkről szólt. 1947-ben a hidegháború idején Amerika - ellenes tevékenységgel vádolták meg, és ekkor visszatért Európába. Egy évig Svájcban élt, majd az NDK megalakulásakor Berlin keleti felén telepedett le, színházat alapított, melynek minden egyes előadása szenzációszámba ment. 1956-ban halt meg.

Az epikus színház életszerűségével, mindennapi voltával képes volt a valóság illúzióját kelteni. De ennek a színháznak nem a beleélés, hanem az elidegenítés volt a célja. Brecht ősi elemeket újított fel, gondolkodtatni akart, hogy a nézők maguk hozzanak ítéletet. Ezt segítették elő színpadtechnikai újításai: a narrátor, aki figyelmeztette a nézőt, hogy amit lát, az csak a valóság illúziója, a hang és fényeffektusok, dalbetétek (songok), operaelemek (tánc, kórus), feliratok, táblák, maszkok, képek. Drámaelméleti munkáiban kifejtette, hogy a nézőt a cselekmény részesévé kell tenni, amihez olyan színház kell, amely epikus történésekben közérdekű problémákat tár a néző elé, miközben távolságot teremt a néző és a színpad között. Brecht elsődleges célja a tanítás volt, s nem a szórakoztatás. Drámái ezért parabolák: feliratok, songok, figyelmeztették a nézőt, hogy ne érzelmeivel, hanem józan eszükkel vegyék tudomásul a darab mondanivalóját. Darabjainak központi kérdése emiatt az volt, mit tehet az ember, hogyan élhet, hogyan őrizheti meg emberségét egy olyan világban, amelyben az egyén csak mások rovására boldogulhat, és ha becsületes akar lenni, akkor elpusztul.

Második drámaírói korszakának nagy sikere volt a Kurázsi mama (1939), melyet emigrációban írt, és amellyel a háború veszélyére hívta fel a figyelmet. A történet "Krónika a harminc éves háborúból" alcímet viselte, melyben 12 év történetét 12 jelentben mondta el úgy, hogy a jelenről szóltak gondolatai. A főhős, Anna Fierling, "Kurázsi mama", akinek háborús filozófiája a túlélés. A háborúból élt markotányosnőként, és megmenekülésért kemény árat fizetett: gyermekeit áldozta fel. ("A háborút megfeji, hát adózzék neki...") Elméletének az a fő hibája, hogy mindent a háborúra épített, mert elfogadta azt a gondolkodást, hogy az élet alapja a háború.

A mű Grimmelhausen pikareszk regényére (A kalandos Simplicissimus) épült, és a 30 éves háborúval jellegzetes német témát választott, a németség elnyomorodásának ősi történetét. Megírásakor időszerű aktualitást jelentett mindez, nemcsak elvont példázatot. Brecht "másik németként" látta a háború gazdasági érdekeit, de a művész feladatának azt tartotta, hogy felfedje a háború köré font hamis illúziókat. Bemutassa, milyen az, ha a pénz, a nyereségvágy kerekedik felül az észérveken és az emberi érzelmeken. Kurázsi mama a pénzzel manipulálni akarta az embereket, s emiatt elvesztette gyermekeit. Saját, zárt világában élt, a háború csak megélhetési célként szerepelt életében. Nem vette tudomásul gyermekei érzéseit, szenvedélyeit, el is vesztette őket, és a nagyok közé sem tudott felkapaszkodni. Először csak túl akarta élni az egészet, de aztán elkezdett spekulálni:

Magamat, a gyermekeimet, meg a kocsit átmenteni a háborún... Ha megmaradt gyermekeimmel találhatnék egy zugot, ahol nem lövöldöznek, akkor még hátra lenne néhány nyugodt esztendőm...

Gyermekeit nem tudta megmenteni. Eilif, legidősebb fia szadista gyilkos, aki képtelen volt különbséget tenni front és hátország, háború és béke között. Ő maga is áldozat, mert nem ismerte fel, hogy amikor rabolt és gyilkolt, maga is hibát követett el. Stüsszi félnótás, ostoba fickó, aki nem érti meg, milyen aljas feladatot bíztak rá. De nem jámborsága és ostobasága miatt, hanem azért kell meghalnia, mert anyja sokáig alkudozott váltságdíjáról. Kurázsi mama ellenpólusa a lánya, akinek kifejező gesztusai, az eseményekre való reakciói sokat elmondanak a háború borzalmairól, kegyetlenségéről. Pozitív ellenpontja testvéreinek is, akiknek nincs realitás érzékük. Ő a másik anyatípus, a természetes nőiesség, az emberi jóság megtestesítője. Benne éltek azok a tiszta értékek, amelyeket Kurázsiban eltemetett a háború. Kattrin a dráma egyetlen pozitív hőse, némasága szimbolikus: a háború világában nincs helye a béke értékeinek, tragikus és értelmetlen áldozata is, mert ágyúszóval ünnepelték meg azok, akiket megmentett: a háború tehát - halála ellenére - folytatódott. Mégis ő az egyetlen, aki emberi értékeket szimbolizált. Kurázsi mama különös asszony, mindent átvészelt, túlélt, tökéletesen alkalmazkodott a háborúhoz. Képes volt hősként viselkedni (átvitte kocsiját a frontvonalon), ugyanakkor a végletekig megalkuvó, még saját fia esetében sem engedett a benne levő kalmárszellemből. Nem fogta fel, hogy ő is a háború áldozata, ezért gyermekei halála után is ott folytatta, ahol abbahagyta.

A történetben fontos szerep jutott az elidegenítő effektusoknak, melyek közül kiemelkednek a dalbetétek (A nagy kapituláció dala, Salamon-dal, Cimboráló-dal). Ezek egyrészt a szereplők viselkedését magyarázták, másrészt Brecht véleményét tükrözték. A Nagy Kapituláció Dalában Kurázsi mama őszintén énekelt magáról, életéről, terveiről. Fiatalként ő is optimista volt, telve tervekkel, aztán egyre negatívabbá vált dala, olyan ember énekelte, aki célját nem tudta megvalósítani:

Nyelni kell, nyelni kell... Aki boldogulni akar, annak nincs más oltalom.

Hiába tudott sok mindent a háborúról, azt nem tudta, hogy az öldöklést nem lehet büntetlenül szolgálni. A háború elvette tőle a gyermekeit, de nem tanult önmaga szenvedéseiből, veszteségei ellenére folytatta útját. Alakja mégsem egysíkú, nem is tudjuk teljesen elítélni, mert egy elvadult világ áldozata. Láttuk, hogyan védte gyermekeit, látjuk benne az emberi életre vágyó nőt, és a kiszolgáltatott, megcsúfolt kisembert. Értékeljük hihetetlen élni akarását, a nehézségeken úrrá levő okosságát, de látjuk életvitele csődjét is. A háború eszközévé, bűneinek megtestesítőjévé lett, önköréből mégsem tudott kitörni. Figurája így vált tragikusan groteszkké, egyszerre nagy és kicsiny, szánni való és nevetséges, okos és korlátolt. Ezzé tette őt a háború.

Brecht hatása nemcsak politikai, színháztörténeti is volt. A modern színház sokat merített esztétikájából, dramaturgiájából, ez lett a megújulás egyik útja. A másik lehetőséget az abszurd dráma nyújtotta a továbblépéshez, Dürrenmatt és Jonescu útja ezt példázta. 

Homérosz

Homérosz: Odüsszeia

A görögök mindenkitől tanultak valamit, tudásukat számtalan helyről gyűjtötték egybe, ám a megszerzett értékeket saját rendszerükben formálták egységessé. Ebben az irodalomban születtek meg a líra, epika, a dráma alapvető műfajai, ők teremtették meg az irodalomelmélet és esztétika tudományának alapjait. A görögök művészetét bámulatra méltóvá teszi egysége, harmóniája, teljessége. Ezt fedezte fel a reneszánsz, ezt tette mértékké a klasszicizmus, s ezt próbálták újrateremteni a XX. században a neoklasszicisták.

A görög irodalom kezdete az epika megjelenése, ami az archaikus korban (Kr.e. IX. - VIII. sz.) született, a nagy eposzok keletkezésével. A görögök által terjesztett hagyomány szerint az eposzok alkotója Homéroszvolt. Alakjáról semmi biztosat nem tudunk, már az antik görögök is mítoszok meselégkörével vették körül, s alakja messze korokat világított át a görögség egyik jelképeként. (Ezért választottam én is a világirodalomról szóló írások ikonjának őt...) Ha egyáltalán létezett, akkor a Kr.e. VII. században élhetett, neve azonban lehet egy rapszódosz (énekmondó) - iskola, vagy egy nemzetség gyűjtőneve is. A homéroszi kérdéshez az is hozzátartozik, hogy az Íliász költője azonos volt - e az Odüsszeia költőjével? Az irodalmi kutatások ugyanis azóta bebizonyították, hogy az Íliász és az Odüsszeia nem lehet egyetlen ember alkotása, mert a művek szemléletükben jelentős különbségeket hordoznak. Mindkét eposz hátterében a trójai mondakör áll, de míg az első a trójai háború történetének végét mondja el, a másik a háború után következő időszakkal foglalkozik. Akárki volt az Odüsszeia szerzője, jól ismerte az Íliászt, mintaképének tekintete: kész mondatformulákat vett át belőle, felhasználta mitológiáját, követte az eposzi eszközök használatában, átvette szerkesztőtechnikáját. Emiatt a két mű összefügg, kiegészítik és magyarázzák egymást: az ostromot lezáró trójai faló történetét az Odüsszeia mondja el, pedig valójában egyetlen esemény, Odüsszeusz hazatérése a témája.

A 24 énekre tagolódó, több mint 12 ezer hexameterből álló hősköltemény mindössze 40 nap történetéről szól, ennyi idő telik el a hős hazatérését elhatározó istengyűléstől az ithakai békekötésig. De az eposz világa ennél térben és időben jóval tágabb, megelevenednek a műben a trójai háború eseményei, s az azóta eltelt időszak csodás - mesés kalandjai. A történet egyetlen embert állít középpontba, minden az ő jellemzésére szolgál. A trójai háborúban végül a görögök győztek, de nem a harctéren, hanem cselvetéssel, s végzetüket ők sem kerülhették el: Agamemnont hazatérése után felesége és fivére meggyilkolta, Menelaosz és Odüsszeusz pedig csak hosszas vándorlás után érkezett haza Trója alól. Ezzel egy korszak végét is megmutatta az eposz, hiszen a régi arisztokrácia képviselői vagy meghaltak (mint az Íliász főhőse, Akhilleusz), vagy olyan kihívásokkal kerültek szembe, amelynek csak új módon lehetett megfelelni.

Az Odüsszeia világa, embereszménye ezért más, mint amilyen az Íliászé volt. Itt az istenek már háttérbe szorultak, csak néhányan tevékenykednek: Pallasz Athéné, Odüsszeusz segítője, Poszeidon, aki fia, Polüphémosz megvakítása miatt hátráltatja a főhős hazatérését, vagy Hermész és Haphaisztosz, akik ennek a világnak a mesterségeit művelik. Mint ahogyan a segélykérés és a témamegjelölés is jelzi:

Férfiuról szólj nékem , Múzsa, ki sokfele bolygott, 
s hosszan hányódott, feldúlván szentfalu Tróját, 
sok nép városait s eszejárását kitanulta, 
s tengeren is sok erős gyötrelmet türt a szivében, 
menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét. 
Csakhogy nem tarthatta meg őket, bárhogy akarta, 
mert önön buta vétkeiért odavesztek a társak.

(Devecseri Gábor fordítása)

Odüsszeusz, a világot megismerni akaró, mindenre fogékony, gondolkodó ember ennek az eposznak a hőse, az ő leleménye döntötte el a háborút; aki, ha szükséges, tutajt ácsol nagy szakértelemmel, hatalmas sportteljesítményre képes, s még saját segítőjét, a tudás és bölcsesség istennőjét is megpróbálja becsapni.

Ez a mű szerkezetileg tökéletesebb és bonyolultabb, mint az Íliász volt. Bár ez is in medias res kezdődik, de a cselekmény két szálon indul. Ithakába várakoznak a 20 éve háborúba indult Odüsszeuszra, miközben az Olimposzon az istenek tanácsa eldönti, hogy hazatérhet a hős. Pallasz Athéné álruhában Telemachost, Odüsszeusz fiát arra buzdítja, hogy próbáljon hírt szerezni apjáról, aki így utazik el Püloszba és Spártába. Közben azt is megtudjuk, hogy Pénelopét, Odüsszeusz feleségét 108 kérő ostromolja, miközben pusztítják a királyi vagyont. Ennek az első négy éneknek fontos szerepe van: bemutatják Ithakát, ahol anarchia dúl, bebizonyítják Pénelopé hűségét, s helyzetének tarthatatlanságát. Telemachos pedig az utazás alatt megszerzett bölcsességével apja méltó harcostársává válhatott.

Pallasz Athénével egy időben Hermész is útnak indul Kalüpszó nimfához az istenek üzenetével, hogy engedje haza "tűrőlelkű Odüsszeuszt", akit már 7 éve tart szerelmes fogságában. A hír hallatán Odüsszeusz maga készíti el tutaját, s lemondva a felkínált halhatatlanságról, a törékeny bárkán útnak indul. Húsz nap múlva hajótöröttként érkezik a phaiákok földjére, Szkhéria szigetére, ahol Nauszikaa, a király lánya talál rá. Rangját elrejtve ismerkedik meg a királyi családdal, akik vendégül látják. A tiszteletére rendezett lakomán a trójai háborúról énekelt a rapszódosz. A következő részben (IX. - XII. ének) megszakad a jelen idejű elbeszélés, Odüsszeusz feltárja kilétét és elbeszéli az ostrom óta eltelt 10 esztendő történetét. Egy ősi, Homérosz világát időben jóval megelőző mesei mélyrétegbe vezet ez: emberevő óriások, egyszemű küklopszok, hatfejű szörnyetegek közzé, ahol csodás varázslatok, átváltozások történnek. A színtér földrajzilag nem behatárolható, de a Földközi - tenger medencéjére szűkül, bár a mesében a főhős szinte lelép a térképről. A költő itt átadja a mesélést Odüsszeusznak, mert ezzel tudja a korábbi eseményeket a legrövidebben összefoglalni, s hazatérés gondolata sem sikkad el közben. Mindegyik állomása a történetnek fontos és tanulságos volt, mert nemcsak azokat az okokat mutatja be, ami miatt Odüsszeusz társai odavesztek, hanem a főhős nagyszerű figuráját is kiemelheti:

1. Iszmarosz szigete - kikón városok feldúlása, kapzsiság
2. lótuszevők – álhatatlanság
3. küklopszok - az ész diadala
4. Aiolosz szigete - gyanakvás, irigység, kapzsiság
5. Települosz szigetén köveket hajigáló emberevő óriások - az óvatosság diadala
6. Aialé szigetén Kirké istennő disznóvá változtatja a társakat – elállatiasodás
7. Alvilági útja - Teireisziaz, Agamemnon - győzze le önmagát, titokban térjen haza
8. a szirének csábító éneke - tudásszomj, önfegyelem, bölcsesség
9. Szkülla - hatfejű szörny - Kharübdisz , az örvény
10. Thirerekie szigetén Heliosz marháiból ettek - testi örömök - vihar, Kalüpszóhoz már csak Odüsszeusz érkezik.

A mű egésze szempontjából ezek a részek fontos szerepet töltenek be, azt sugallják, ahol az ösztönök uralkodnak, s nem az ész, a pusztulás elkerülhetetlen. De ennél több a szerepük, mert ezzel a cselekménysorral Homérosz metaforikusan bemutatta az akkor ismert világot. Azóta utazók sokasága vágyik arra, hogy végigjárja újból Odüsszeusz útját. Bredford meg is írta "megtalált" Odüsszeuszát, de valójában ez mégis a képzelet játéka volt, mint az irodalom mindig.

6 ének Ithakán kívül, 6 ének Ithakában játszódik, a 13. énekkel visszakanyarodik a történet a jelenbe. Odüsszeusz visszautasítja Nauszikaa szerelmét, elbúcsúzik a phaiákoktól, s rangrejtve hazatér Ithakába. Koldusként teszi próbára környezetét, felméri, hogy az elmúlt 20 év alatt ki maradt hozzá hűséges, ki árulta el. Közben embertelen megaláztatások, durva sértések érik, nagy önfegyelem, lelkierő kellett ahhoz, hogy megfékezze indulatait. A gonosz és irgalmatlan kérőkkel az íjversenyen fia segítségével számol le, Telemachos az udvaron felakasztja a 12 bűnös szolgálót és a durva kecskepásztort. A mértéktelen harag mértékkel bír Homérosznál, Odüsszeusz csak azokat büntette meg, akiket kellett, öldöklése nem volt öncélú. Feleségével és apjával való találkozás idillje után szembe kell nézni e a kérők rokonaival, de az isteni beavatkozásra végül győz a józan ész: visszaállítódik a megbomlott világrend.

Teireisziasz jóslata szerint azonban Odüsszeusznak sorsa csak átmenetre oldódik meg ezzel, újra útra kell kelnie, hogy megbékítse a tengerek istenét. Világos ez a homéroszi üzenet is. A világ felfedezésében, a megismerés útján nincs megállás, ha bizonyos célokat el is ér az ember, csak megpihenhet, s aztán mennie kell tovább.

Odüsszeusz új embereszményt képvisel, sokfelé járt, elmés, tudni akaró, leleményes, méltányos, aki mind jobban felnő feladatához. Elveszti társait, a ranglétrán is lejjebb került, nem tökéletes, de mindvégig emberi maradt, aki ha szükséges, önmagát is le tudta győzni. Méltó társa felesége, és fia is megfelelő utóda. Ezért is fűzték tovább a mítoszok a történetüket, s az utókor is többször felidézte alakját: Dante megírta utolsó utazását, a XX. századbeli Joyce pedig egy nagyvárosi utazás részesévé tette Ulysses című regényében.

Az Odüsszeia világában a változó körülmények, veszélyek közt helyét megálló ember diadalmaskodott. A végső cél a hazatérés, a legfőbb érték az otthon, a béke, a hűség, a célba érés azonban csak a belső - és külső erők megfékezése után történhet meg. A kalandozás és hazatérés eposzában egyszerre érvényesül az otthon vonzása és az ismeretvágy, a ráció és a hűség, a kockázat és a felelősségvállalás. Emberszereplői saját sorsukat formálják, a legtöbben "önnön vétkeik miatt" vesztik el életüket. Homérosz szerint a belső rendhez elegendő a belső önmérséklet, de a külső veszedelmeket már nem lehet a régi erényekkel elhárítani, a fizikai erőn túl előrelátásra, leleményre is szükség van.

Homérosz eposza őrzi az ún. eposzi sajátosságokat (invokáció = segélykérés, propozíció = témamegjelölés, in medias res = a dolgok közepébe vágva, enumeráció = seregszemle, csodás elemek, ismétlések, állandó jelzők, nagy epikus hasonlatok.) Az utókor szemében ilyen eposzi sajátosság az időmértékes verselés is. A hexameteres forma 6 verslábból álló ősi sorfajta, melyben az utolsó előtti láb mindig daktilus ( - uu), az utolsó pedig spondeus( - - ). Mivel viszonylag hosszú a sor, a felénél cezurát találhatunk.

A homéroszi kérdés csak minket izgat, ezek a művek már keletkezésük idején nagy erővel hatottak, meghatározták a görög irodalom fejlődését. Valóságos kultusza alakult ki a költőnek, hét város is versengett a születési hely címéért, műveit utánozták, melyek egyikét a Béka - egér harcot - mely az eposzok paródiája - Csokonai fordította magyarra. 

Moliere

Moliere: Tartuffe

A francia klasszicista dráma legfényesebb fejezete Moliere (1622 - 1673) Polgári neve Jean Baptiste Poquelin volt, a felvett név "Kedveske" jelentésű, szerelme becézte így. A vígjátékok mestere volt, Shakespeare mellett a modern európai színjátszás megteremtője lett.

Apja kárpitos volt, királyi inas, ezt a címet Moliere is örökölte, időnként gyakorolta is az ezzel járó teendőket. Apja azonban jó iskolákba járatta, hogy jogászt faragjon belőle, de fiát elcsábította a színház. A Bejart - társulattal becsavarogta Franciaországot, majd visszatérve Párizsba szerzőként is híressé vált. Tehetségét azonban nem tudta pénzre váltani, egész élete küzdelem volt, először a szegénységgel, majd a betegséggel. Mint minden bohém, ő is vágyódott a csendes házi boldogság után. 1662-ben megnősült, színésznő szerelmének lányát vette feleségül, aki maga is színésznő volt. Családi élete azonban nem lett sikeres, irigyei és ellenfelei válogatott vádakkal gyötörték, még azzal is meggyanúsították, hogy saját gyermekét vette feleségül. Műveit azonban nem tudták kikezdeni, s halála is méltó volt hozzá: a színpadon, A képzelt beteg előadása közben lett rosszul. Végigjátszotta az előadást, hogy a nézők ne csalódjanak és a díszletező munkások is megkaphassák aznapi bérüket. Alighogy hazaért, nemsokára meghalt.

A Moliere - i színházban már alkalmazták az előfüggönyöket, voltak díszletek, jelmezek, látványos jelenetek. Vígjátékaiban követte a klasszicista szabályrendszert: műveiben tartotta magát a hármas egységhez, (egy nap alatti cselekmény, egy helyszínen, egy konfliktussal). Darabjai 5 felvonásból álltak, az első három az előkészítést jelentette (expozíció, bonyodalom, a cselekmény kibontakozása), a 4. volt a tetőpont (összeütközés), és az 5. tartalmazta a megoldást. Ezzel a drámai megoldással találkozunk majd a következő évszázadok színházaiban is.

Követte az ókori szerzőket (Plautus, Terentius, Arisztophanesz), sokat merített a francia rögtönzéses commedia dell' arte-ből és a vaskos humorú vásári komédiából (farce), de hatottak rá Shakespeare vígjátékai és a barokk Lope da Vega művészete is. Célja - mint a klasszicistáké - kettős volt: gyönyörködtetni (a nézőket megnevettetni) és tanítani akart. A bűnök leleplezésével az emberek jobbítását célozta: "nagy csapás a bűnökre, ha nevetségessé tesszük őket a világ szemében" - vallotta. Bár vígjátékai erősen kötődtek korához, típusteremtő ereje, nagyszerű stílusa és humora miatt ma is a sikeres szerzők közé tartozik. Kedvelt eszköze volt a túlzás: szereplőinek jelleme mindig eltért a köznapitól, a természetestől, az értelmestől. Moliere polgári szerző, hősei a 17. sz-i polgárok: műveletlenek, sznobok, kapzsik, uzsorások, széplelkű moralizálók, ma is vannak ilyenek. Szereplői igazi típusok: a képmutató (Tartuffe), a csábító (Don Juan), a pénz rabja (Fösvény), a hipochonder (A képzelt beteg), a kompromisszumra képtelen (Embergyűlölő) Kritikája még arisztokratikus, iróniája nevelő célzatú. Komédiáival javítani akart az emberi hibákon, gyarlóságokon. "Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde!" - tanította.

Minden idők legnagyszerűbb komikai darabjának tartott műve a legismertebb Moliere darab. A Tartuffe(1664) tipikus klasszicista vígjáték, egyetlen helyszínen (Orgon lakása) egyetlen nap alatt játszódik és egyetlen konfliktus - a képmutatás - körül bonyolódik. Felfedezhető benne a cselvígjáték, a rögtönzés, de alapvetően a helyzet - és jellemkomikumra épülő mű, hiszen a hős belső tulajdonságai, beszéde, viselkedése miatt vált nevetségessé. Ennek kibontására 5 felvonásra volt szüksége Moliernek. A főhős aljas szándékkal hálózta be a gazdag Orgon családját, hogy kiforgassa vagyonából. Orgon és Pernelle asszony butaságának köszönhetően majdnem el is érte célját, a szerző csak dramaturgiailag indokolatlan eszközzel - a rendőrbiztos megjelenésével - tudta a történetet megfordítani. Ez a vígjátékok csodás befejezésének polgári változata, melyben szerepet játszhatott Moliere - nek XIV. Lajossal való lojalitása is, aki többször megvédte és játszani engedte a sokak által kifogásolt szerzőt. Művét 1664-ben az udvar előtt mutatta be, ekkor még szerzetesi ruhát hordott a címszereplő, de később levetették vele, hogy általánosabbá váljon a figura. De Párizs érsekének követelésére XIV. Lajos kénytelen volt betiltani a színművet, pedig ő is szívesen olvasta fel olyan közönség előtt, amiben egyházi méltóságok is voltak. 1669-től azonban ismét kedvelt darabja lett a színházaknak.

Az I. felvonásban minden fontosabb szereplővel megismertetett bennünket a szerző. Goethe csodálta ezért Moliere-t: "Micsoda expozíció! Egyedülálló a világon, ez a legjobb és legnagyobb, ami ezen a téren létezik. Nyomban, kezdettől fogva minden roppant jelentős, valami elkövetkezendő fontosabbra enged következtetni." Orgon befogadta házába az éhenkórász, álszent Tartuffe - öt, ezzel pokollá tette családja életét. A szereplők már két táborra oszlottak aszerint, hogy Tartuffe hívei (Orgon, Pernelle) és ellenfelei (Dorine, Damis). A II. felvonásban a hazatérő Orgon közlölte lányával, hogy Tartuffe - nek szánta. Marianna ellenállása erőtlen, szerelmével. Valérral is összeveszett. A szókimondó szobalány, Dorine próbálta felpiszkálni, gazdájával is szembeszállt .A III. felvonásban találkozunk először a címszereplővel, aki szerelmet vallott Elmirának. Orgon fia kihallgatta őket, de apja nem hitt neki, kitagadta és vagyonát Tartuffe-ra íratta. A IV. felvonásban sógora, Cleante próbálta jobb belátásra bírni, de észérvekkel sem sikerült neki. Ekkor Elmira csapdát állított Tartuffe -nek, férjét elbújtatta az asztal alatt, hogy megbizonyosodjon védence igazi arcáról: Orgon hallhatta meg "testvére" véleményét róla:

Már régóta vezetem orránál fogva őt,..
S elértem nála, hogy nem hisz a szemének.

Orgon ki akarta utasítani a házából, de ekkorra már Tartuffe - é minden. A V. felvonásra Tartuffe félelmetes figurává vált. Kiderült, hogy Orgon kompromittáló iratokat bízott rá, emiatt feljelentette, és Lojális úr is megjelent a végrehajtási végzéssel. Mielőtt azonban Orgon elmenekülhetne, Tartuffe egy rendőrrel tért vissza. S a befejezés mégis rendbe hozott mindent: Tartuffe-t tartóztatta le a rendőr, akiről kiderült, hogy régóta körözött szélhámos és a király megbocsátott Orgonnnak.

Ez a komédia - a kor dramaturgiai szokásától eltérően - sokszereplős, a hősök egymással való viselkedésük közben mutatják meg egymást és a már kialakult viszonyokat. A részletes expozíció következménye a címszereplő késleltetett színrelépése. Ez is új vígjátéki elem, csakúgy, mint a kívülről jött betolakodó cselekménymozgató szerepe.

A kitűnő megfigyelő és gazdag élettapasztalattal rendelkező Moliere "alapanyaga" az emberi természet. Alkotásmódjában a természetesség vezette. Átvette a farce - sablont: a halványnak ábrázolt fiatal szerelmesek a cserfes szolgáló segítségével egymáséi lehetnek az akadékoskodó öregek ellenére, de át is alakította őket, mert fő célja egy komikus és veszélyes típus bemutatása volt. Nála a központi figurák eleve hibás jellemük illusztrálását szolgálták, a többi szereplő pedig éppen az erőszakos szándék megvalósulását szeretné megakadályozni. Ebben a zárt rendszerű műben a szerző a valóságból csak azt emelte ki, ami ennek az illusztrálására szolgált. Nem ismerhetjük meg emiatt Orgon foglalkozását, előéletét, bizonytalan Tartuffe származása is. Beszélő neve - képmutató, álszent - azonban sokat előrevetít jelleméből is.

Az eseménysor célra irányuló események láncolatából áll, ez adja a szűk időkeretek közt zajló cselekmény egységét. A válságban lévő polgári család meglévő ellentéteit - apa - gyerek, anyós - meny, mostohaanya - gyereke, - azonban nem mélyítette, nem is bontotta ki. A férj és feleség közötti viszony is meglehetősen hideg, a 2 napos távollétből hazatérő férj nem is érdeklődött a betegeskedő feleség hogyléte iránt és a ládika titkát is Cleante-nak fedte fel. Danis is Cleante-től, mostohaanyja bátyjától kért segítséget, hogy a szerelmesek, Marianna és Valér házassága kiteljesedhessen. A főszereplőről már megjelenése előtt sok ismeretre tett szert a néző, várta megjelenését, de igazi jelleméről nem tudott véleményt alkotni, mert az csak Elmirának tett szerelmi vallomásakor lepleződött le. Ezután felgyorsultak az események és csak a csoda segített a helyzet megoldásában: a rendőrtiszt az álnéven bujkáló csalót, Tartuffe-öt tartóztatta le, és Orgon üldözött barátjáról is kiderült, hogy a király már régen megbocsátott neki. A fő konfliktussal párhuzamosan futó generációs vita és a fiatalok szerelme is ezzel nyert megoldást.

A banális cselekmény kevés lenne a különböző formákban megjelenő komikum a kidolgozott részletek, friss ötletek nélkül a mondanivaló kiteljesítéséhez. Moliere egyaránt épített darabjában a jellem és a helyzetkomikumra. Sokszínűen aknázta ki ez utóbbinak a lehetőségét a darabban, a jellemkomikummal leplezte le Pernelle és Orgon mellett Tartuffe -öt, akinek szavai és tettei közötti ellentétet használta fel erre. De többször élt a jellemkontraszt bizonyító erejével is. (Cleante - Orgon, Cleante - Tartuffe vitája) A helyzetekből adódó komikumot is kihasználta, melynek lehetőségeit az előadások még fokozni is tudták. A komikum sajátos formáját, a paródiát alkalmazta Dorine -nál, aki Orgon stílusában dicsérte Mariannak Tartuffe -öt, hogy ráébressze Valér értékeire. A farce hatása abban a tragikus jelentben érezhető, amikor Orgon Tartuffe mellé térdelt, átölelte a vállát, szidta fiát és engesztelte "testvérét"

Moliere számos jelenetet megkettőzött, más szereplőkkel, más szituációkban is megismételte. Tartuffe szerelmi vallomását mind a két alkalommal kihallgatták, de másodjára ellentétes hatást váltott ki. A jellempárhuzamokat, a késleltetést, a helyzetből adódó komikumot - Dorint szemérmetlenséggel vádoló Tartuffe kezdte el ostromolni Elmirát, vagy az asztal alatt bujkáló Orgont észrevéve hogyan váltott Tartuffe viselkedésében, stb. - jól egészítette ki a nyelvi humor, mindezek teszik ma is frissé a darabot.

Tartuffe összetett, álszent, kártékony figurája a kezébe kerülő hatalomtól még veszélyesebbé vált, tettei alapján tragédiába illő jellem, gesztusai teszik komikussá. Annyira beleélte magát képmutató szerepébe, hogy már őszintén játszotta. Ennek is dramaturgiai szerepe volt, így, csakis így válhatott komikussá. De a darabban a leleplezés is kettős, Moliere nemcsak a kapzsi, gátlástalan, egoista, cinikus Tartuffe-t, hanem a zsarnok apát is leleplezte, aki saját akaratát érvényesítette a családban, pedig elvakultabb és hiszékenyebb, mint családtagjai. Az ő jellemkomikumi megkettőzése az anyja, egy náluk is áhítatosabb ember csodálata miatt valós vallásosságukat eltúlozva váltak az álszentség áldozatává. Tartuffe is megkettőződött a képmutató Lojális úr személyében, ezzel a típus variációit megismertethette Moliere. Dorine csak addig lehetett fontos szereplő, amíg a fiatalok szerelmi félreértését kellett elrendeznie, ahogy válságosra fordult a helyzet, már nem tudott segíteni. Elmira nem családbeli szerepe, hanem dramaturgiai funkciója révén lépett a helyére, de Orgon elvakultsága miatt már Tartuffe nem leplezhető le holmi cselvetésekkel. A kisemmizett családot pedig csak a csodával - a királyi döntéssel - lehetett megmenteni, hiszen az egész család a tragikus összeomlás szélére került. A befejezés vígjátéki konvenció, de az író - aki XIV. Lajos személyes elkötelezettje - hitte is, hogy az igazságos királynak, a rendnek kell uralkodnia.

Moliere elítélte kora erkölcsi világát, írói értékrendjében a családi összetartozás pozitív értéke is ott volt, az őszinte érzéseken alapuló házasságot, az érzelmi szabadság akkor alakuló értékét is hirdette. Saját értékítéletét, emberismeretét észrevétlenül csempészte be műveibe, Pernelle gyanús és ellenszenves az első pillanattól amiatt, hogy mindent ócsárolt környezetében, és Orgon alakja is alkalmatlan az első perctől komoly családfői szerepre, hiszen nem azok érdekeit képviselte, akikért felelős volt. Minden darabjában feltűnt a rezonőr alakja - ebben Cleante - aki az írót képviselte higgadt tisztánlátásával, józan kritikájával és ha nem is tudta befolyásolni a helyzetet, a szerző reflexióit pontosan összegezte.

Magyar színpadon a XIX. században jelent meg ez a darab, Fekete Soma és Kazinczy Gábor fordításában, de azóta is töretlen sikerrel játsszák Jankovich Ferenc, Vas István és újabb fordításokban is. Ódry Árpád, Major Tamás és Kállay Ferenc emlékezetes Tartuffe alakítását megőrizte a színházi emlékezet. 

Puskin

Puskin: Anyegin

Alekszej Szergejevics Puskin (1799 - 1837) az orosz nemzeti irodalom megteremtője. Mindhárom műnemben, számtalan műfajban alkotott nagyszerűt. Főnemesi családból származott - dédapja I. Péter afrikai származású kegyence volt - és a költő Cárszkoje Szeloban kitűnő nevelést kapott. Költői pályafutása egy olyan mesével indult (Ruszlán és Ludmilla), amely az orosz irodalomban azt a szerepet töltötte be, amit a magyarban Petőfi János vitéze. Polgári radikalizmusa miatt (a dekabristákkal rokonszenvező Zöld Lámpa Társasággal állt kapcsolatban, és lázadó hangú verseket írt) I. Sándor cár a Kaukázusba száműzte. Beutazta ezt a vidéket, Byron hatására felfedezte annak romantikus szépségét. 1826-tól térhetett vissza Moszkvába, de szabadság - eszméit fel kellett áldoznia, maga a cár és a cenzúra ellenőrizte verseit. 1830-ba feleségül vett egy ünnepelt szépséget, udvari állást vállalt: kamarás - apród lett. 1837-ben felesége miatt párbajozott és egy hivatásos párbajhős megölte. Kortársai nem hitték el, hogy ez véletlen volt, politikai okokat gyanítottak a kényszerű halál mögött. (Lermontov: A költő halálára)

Bár sok írása van, a világirodalomba egyetlen művel, az Anyeginnal írta be nevét. Még száműzetése alatt kezdte el műve írását, először 1833-ban jelentette meg. A mű töredékességében is teljes, torzó volta fakadhatott a romantikus szemléletből, vagy a cenzúra miatti félelméből, hiszen folytatni akarta, hogy hősét a dekabrista mozgalomig elvezesse, de a verses regény belső logikája, világszemlélete is ellenállhatott ennek. Ezzel az alkotás bonyolult folyamatát is érzékeltette, de így is a világirodalom egyik legnagyobb hatású alkotása. E műve írásakor már túllépett romantikus szakaszán, művével valójában a realizmust indította útjára: hőseiben ugyan még van romantikus vonás, de a romantikus életstílust az író már fenntartással szemlélte, hősei típusok, mellyel a realizmus dolgozott.

Az Anyegin telve irodalmi utalásokkal, a szereplők is irodalmi sémák szerint épültek. Általános műveltség birtokában élvezhető igazán az egész, ugyanakkor Bjelinszkij szerint ez "az orosz élet enciklopédiája" is. Mert a szerelmi történet mögött ott van a vidéki és városi orosz élet a maga teljességében: az útviszonyokkal, a jobbágyok helyzetével, a korabeli műveltséggel. Kitalált mese és rejtett önéletrajz ez egyszerre, melyben összekapcsolódott a fikció és a valóság, a művészet és az élet. A történet nyolc fejezetből áll, a 9. csak függelékként jelent meg (Anyegin utazásait tartalmazta), és a 10. - t pedig állítólag maga Puskin égette el. Mindezek együtt adták a XIX. századi Oroszország történetét..

Egy mindentől megcsömörlött, kiábrándult világfi - Anyegin - vidékre került, ahol barátja, Lenszkij révén megismerkedett egy vidéki úrilánnyal, Tatjánával, aki beleszeretett. A világirodalom legszebb szerelmes levelében meg is vallotta neki érzelmeit:

Én írok önnek...kell több, 
nem mond ez eleget?...

Az orosz irodalomban a nők gyakran kezdeményezők, őket nem kötötték a petrarcai hagyományok, és nem is lettek ettől kevésbé nőiesek. Anyegin azonban nemcsak elutasította, de testvérének - Lenszkij menyasszonyának - kezdett el udvarolni, ami miatt barátja párbajra hívta ki. Anyegin ebben megölte barátját és elutazott. Évek múlva azonban újra találkozott Tatjánával, akibe beleszeretett. Most ő vallotta meg szerelmét, de Tatjána elutasította:

Másnak szánt a sors oda, 
Hűtlenné nem leszek soha...

Ezen a szerelmi történeten túl azonban sok mondandója volt Oroszországról és önmagáról Puskinnak...

Fontos szereplője a történetnek maga a szerző is: hol Anyegin barátjaként, hol Tatjána leveleinek őrzőjeként van jelen saját művében. Nemcsak a megtörténhetőség illúzióját jelezte ezzel, valójában ő lett a történet másik lírai főszereplője, többet megtudtunk róla, mint az epikus főhősről, Anyeginről. Lírai kitérésekkel, elmélkedésekkel kísérte az egész történetet. Véleményezte a szereplőket: Tatjánát szerette, Lenszkijt becsülte, de eszméit életképteleneknek tartotta, Anyegint pedig egyszerre bírálta és elismerte. De elmondta gondolatait a kacér, számító nőkről, a régifajta udvarlásról, a barátság és a rokonság ellentmondásairól, és érzelmekkel teli strófákban szólt az orosz tájról, az évszakok vonzó varázsáról. Puskin nemcsak verses regénye szereplőivel állt kapcsolatban, szoros viszony fűzte a Múzsához is és biztos szálakkal kapcsolja magához az olvasót is. Ez a személyes líraiság, a fájdalmas - bús vallomások sora legalább olyan fontos része a verses regénynek, mint az epikus mese - ez Puskin életének summája, életérzéseinek összefoglalója, melyet

"Sok zsenge s hervadt színű évem, 
Mulatság, ihlet egy sereg
Álmatlan éj, borús kedélyem
S hűvös látás termette meg..."

(Áprily Lajos fordítása)

Puskin önmagát is ironikusan szemlélte, mint ahogyan az orosz viszonyokat. A sok jegyzettel, függelékkel nemcsak kiegészítette művét, azok a szöveg szerves részét alkotják. Szereplőivel pedig sokáig ható típusokat formált.

Anyegin alakjában egy új embertípust teremtett, a "felesleges embert", egy még ma is létező irodalmi kategóriát. Történeti megközelítésben olyan ember, aki képtelen mit kezdeni életével, nincsenek céljai, minden környezetben idegen, hiányzik belőle az elszántság, bár nem akar ártani, mégis rosszat cselekszik. Filozófiailag - a szerepelmélet felőli megközelítésben - Anyegin elutasította a világ által felkínált szerepeket, a XIX. század szűk lehetőségei miatt menekült az irodalomba. Önkeresésében - ha a címszereplő regényeként tekintünk a műre - a világfi szereptől a reformer földesúron keresztül jut el a világfájdalom, életuntság byroni modelljéhez. Tatjána szerelme kilódíthatná ebből, de szabadságát, függetlenségét féltette, emiatt nem vállalta el a felkínált lehetőséget. De nemcsak negatív vonása van, időnként vonzóvá is vált és megértjük kedvetlenségét, tehetetlenségét is, mert igazán csak önmaga számára felesleges ő. Kiábrándultsága nem romantikus póz, hanem az orosz viszonyokban gyökerező érzés. Mélyen érző, hamleti típusú gondolkodó, de "úton lévő hős", ami még tartogat értékeket. Irodalmi utódai azonban már igazán felesleges emberek Lermontov, Goncsarov és Dosztojevszkij írásaiban. Évek múlva, amikor már levetette a byronkodás álarcát, a hercegnővé váló, nagyvilági Tatjána rádöbbentette az élet értelmére, az eltékozolt boldogságra, akkor, amikor már nincs visszaút. Tatjána kislányos szerelemmel még akkor is őt szerette, de férjéhez nem lett hűtlen. Sorsukon nem tudtak már változtatni. Tatjána létével, puszta szerelmével szétrombolta a byroni világfájdalmat, de megmenteni nem tudta, mint ahogyan önmagát sem volt képes boldoggá tenni.

Tatjána is alaptípus, a Rousseau-i szentimentális lányalakokat követi, levelét is - melyet Puskin szerint franciául írt - az Új Heloise-ből kölcsönözte. Anyegin csak ezt a szerepjátszását vette észre, nem azt a szerep mögötti, harmóniára törekedő nőt, aki az orosz nő archetípusa, ősképe. A hagyományok ellen lázadó, az önmagát vállalni és képviselni merő, eszményített orosz nő, akinek szíve tele van érzékenységgel, líraisággal, pátosszal:

Tanjánk orosz volt ösztönében, 
S nem tudva, mit miért szeret, 
Zord szépségét élvezte, mélyen
Szerette az orosz telet...

(Áprily Lajos fordítása)

A későbbiek során Tolsztoj nőalakjaiban ő is újjáéledt és Natasaként halhatatlanná vált... Lenszkij és Olga a XIX. sz-i Oroszország jellegzetes alakjai: naivak, álmodozóak, romantikusak. Irodalmi hősök ők is, Lenszkijt a szentimentális, wertheri Goethe irányította, és a kanti filozófia, halálával - ami Anyegin értelmezése szerint csak egy felnőtté avatási szertartása lett volna - megmenekült a felnőttségtől, nem kellett feladnia ideáit. Felesleges halála már Puskin bírálata a romantika szélsőségeseivel szemben.

Műfaja verses regény, amely nem pusztán versbe szedett történet. Az eposszal és az elbeszélő költeménnyel szemben nagy szerep jutott benne a lírai elemeknek, az író személyes érzelmeinek, reflexióinak. A két összetevő, a lírai és az epikai egyenrangú és elválaszthatatlan, egymást fokozó kölcsönhatásuk nélkülözhetetlen. A romantika korában alakult ki, az európai irodalomban főleg Byron hatására vált közkedveltté. Puskin játszott a műfajjal is: "in medias res" kezdte történetét, mint Homérosz, s a kötelező invokációt pedig az utolsó versszakban, a végén helyezte el:

Ifjú barátról szól az ének, 
Leír szeszélyt, hóbortokat, 
Áldd meg munkálkodásomat, 
Eposz Múzsája, buzgalommal! 
Adj egy botot, mely hűn vezet, 
Kerüljek tévelygéseket..."

(Áprily Lajos fordítása)

De a mű végén szabad regényként beszélt róla, mert nem ő, hanem a mű is írta önmagát - és mert közben Puskin is kilépett a romantikából.

Egy-egy fejezet 40 - 50 ún. Anyegin - strófából áll. Ez a jellegzetes forma 14 négyütemű sorból, 3 négysoros, és egy kétsoros egységből tevődik össze, ahol a négysorosokat kereszt -, a kétsoros egységet páros rím tartja össze. Rímképlete: a,b,a,b, c,c,d,d,e,f,f,e, g,g. A strófaszerkezet a mondatszerkesztéssel, a gondolategységekkel is összekapcsolódott, emiatt az eredeti szöveg kellő kihívást hordoz minden műfordítónak. Ezek közül Berczeli A. Károly és Áprily Lajos magyar fordításai a legismertebbek.

Puskin majdnem minden művét már oroszul írta, amivel megteremtette az orosz irodalmi nyelvet, ezzel az alkotásával pedig az orosz irodalmat bekapcsolta a világirodalomba. Hatása szinte felmérhetetlen, melyek közül az egyik legérdekesebb éppen a magyar irodalomban tűnt fel, Varró Dániel Túl a Maszat - hegyen című verses meséjében. 

Mary Shelley

Shelley, Mary: Frankenstein

A történelem első regényét, melyben ember, s nem mitológiai alak teremt egy szörnyeteget, egy 17 éves fiatal nő írta. Ez a mű egy misztikus költői versenynek köszönhette születését, a nyertes Mary Shelley ezzel nemcsak a női írók kicsinyke táborát erősítette, műve számtalan feldolgozást ért meg, főhősének neve szimbolikussá vált.

Mary Shelley rendkívüli személyiség volt, romantikushoz méltó élettörténettel. Édesapja, W. Godwin egy anarchista szellemiségű regénnyel botránkoztatta meg Angliát, édesanyja az első angol feministák egyike volt, aki Mary születésekor, 1797- ben gyermekágyi lázban halt meg. Ezután az apa feladta elveit, feleségül vett egy özvegyasszonyt és gyermekeik együtt nevelkedtek fel. A kislány szép volt és művelt, nemcsak a divatos rémregényeket ismerte, Locke filozófiáját is tanulmányozta. 17 évesen találkozott az apjánál Percy Shelleyvel, aki egy hónapos ismeretség után megszöktette. Shelley el akart válni első feleségétől, aki emiatt öngyilkos lett, de a bíróság ennek ellenére sem engedte, hogy a közös gyereket a kétes hírű apa és párja megkaphassa. Ezért a kislányokat ellopták, hogy azok a már meglevő közös gyermekükkel együtt nőhessen fel. Egy váratlan járvány azonban mind a három gyermeket elragadta tőlük. Végül Itáliában telepedtek le, ahol 1822-ben Shelley egy hajószerencsétlenségben meghalt. Ezután Mary Shelleyférje hagyatékát gondozta 1851-ben bekövetkezett haláláig.

1814-ben ismerkedett meg a Shelley házaspár Byronnal, a három lázadó kalandos éveket töltött együtt Svájcban, Itáliában. Byron ötleteként került sor arra a misztikus versenyre, melyben a gótikus kísértetregények mintájára írták meg műveiket, de egyedül Mary Shelley regénye bizonyult maradandónak.

A mű eredeti címe Frankenstein, vagy a modern Prométheusz volt. A Prométheusz mítosznak két különböző változata létezik:. Aiszkhülosz szerint a titán ellopta az istenek tüzét az emberek számára, amiért Zeusz a Kaukázus szikláihoz láncolta, de egy második változat szerint ő volt az emberek megteremtője is. Mary Shelley mindkét változatot ötvözte történetében, hőse egyszerre sikeres lázadó és tökéletlen teremtő. Az írónő több műve közül ez az egyetlen, ami magyarul olvasható Göncz Árpád fordításában.

Nemcsak a történet, az elrendezése is különlegesnek számít a tükörszimmetrikus felépítés jóvoltából. A félelmetes hatást ez a kiagyalt szerkezet is fokozza: a szörnyszülött története képezi a legbelső kört, ő a harmadik elbeszélő. Maga a történet R. Walton kapitány leveleivel kezdődik, ez vált át Frankenstein történetévé, hogy aztán visszatérjenek a levelek, s azokkal záruljon a történet. Walton kapitány az Északi - sark felfedezésére indult, s útjáról leveleiben folyamatosan tájékoztatta a húgát. Ezekből értesülünk arról, hogy a hajó körül befagyott a tenger, s a hómezőn egy sebesen haladó szánt láttak, melyet egy óriás hajtott. Másnap, amikor a jégpáncélból kiszabadultak, folytatták útjukat, s az egyik jégtábláról egy embert mentettek meg, aki maga is a szánon utazott. Az idegen néhány nap múlva elmesélte történetét a kapitánynak.

Itt a levélforma egyes szám első személyű elbeszélésre vált. Victor Frankenstein egy ifjú természetbúvár, a tudomány megszállottja volt, aki testrészekből egy hús - vér embert alkotott. Az eredménytől azonban maga is megrémült: a 2 és fél méteres teremtménye bőrén átütöttek az erek, arca csúnya volt. Amikor elektrosokkal életet lehelt bele, rádöbbent, hogy szörnyeteget hozott létre, s mindent hátrahagyva elmenekült a laboratóriumból. Mire visszatért, a robotembernek is nyoma veszett. Nem sokkal ezután levelet kapott otthonról, melyből kiderült, hogy öccsét meggyilkolták. Amikor hazaindult, Genf határában találkozott teremtményével, emiatt nagyon rossz érzéssel vett részt azon a tárgyaláson, melyben a kisfiú haláláért a nevelőnőt ítélték el. Az ítélet után aztán újból találkozott teremtményével, aki elmesélte neki a vele történteket.

A történet harmadik része a legnaívabb. A teremtmény az erdőben bujkálva próbált életben maradni, télen egy falucska szélén álló házikó csűrjében talált menedéket. Titkon megfigyelte az ott élő négy embert, segített neki a dolgaikban, megtanult tőlük beszélni, s három könyvet elcsenve tőlük választ kapott kérdéseire is. A hős fejlődésében nagy szerepet játszottak az elolvasott könyvek, melyek tulajdonképpen a romantika kánonját jelentették. Goethe Wertherje a ki és miért vagyok kérdésekre adott választ, Milton Elveszett Paradicsomában a tulajdon teremtményeivel hadban álló Isten csodálata és a Sátánnal való azonosulás lehetősége volt meg, s a világtörténelem a közösségi tapasztalatokat adta meg a teremtménynek. A teremtmény hosszas tépelődés után egyszer felfedte magát a vak öregúr előtt, de a házba betoppanó fiatalok sikoltozva menekültek előle, s a fiú ütlegelni is kezdte. Ez a De Lacey - féle rész igazi romantikus szála a kalandos eseményeknek, külön fejezetet szentelt neki az író. Az ideális szerelmespár, a szerető testvérhúg és az ősz atya kiküzdötték a boldogságukat. A világtól elvonulva élték szerény, de boldog életüket. Egyes kritikusok ironikus kontrasztnak tartották őket, mert ahogy szembetalálták magukat a teremtménnyel - aki pedig titokban jótevőjük is volt - kiléptek idilli előtörténetükből, romantikus regényhősökből rémült statisztákká váltak. A teremtmény nem a magány tette gonosszá, hanem az emberek, s az első pofont éppen azoktól kapta, akiktől az első jót is.

A teremtmény e kitérő után tudta, hol találhat oltalomra, hiszen a laboratóriumból elhozott rongyos köpeny zsebében megtalálta Frankenstein munkanaplóját, most, hogy el tudta olvasni, fény derült származására. Hófödte hegyeken, jégmezőkön keresztül ment a svájci hegyekben, de a világ csak sebeket tartogatott számára. Amikor egy megáradt patakból kimentett egy kislányt, s az édesapja puskával támadt rá - a lény fájdalmában megátkozta az emberiséget és teremtőjét. Ezután találkozott egy elkóborolt kisfiúval, aki Frankenstein öccse volt, s a fiú ocsmány ördögnek nevezte és sikoltozva hívta a vele levő nevelőnőt. Amikor a magányos óriás megpróbálta elcsendesíteni, véletlenül megfojtotta, de úgy rendezte el a dolgokat, hogy a gyanú a nevelőnőre terelődjön. A beszélgetéskor könyörögve kérte teremtőjét, készítsen neki egy társat, akivel elmegy egy távoli földrészre. Frankenstein megenyhült, az Orkney - szigeten hozzá is látott a feladathoz. De amikor rájött, hogy ezzel milyen iszonytató emberfajt szabadít az emberiségre, félbehagyta a második teremtést, s emiatt kezdetét veszi teremtménye bosszúja. Először Frankenstein barátját ölte meg, majd a nászéjszakán a feleségét is - mire teremtője is bosszút esküszik. Egészen a Jeges tengerig üldözte a teremtményét, de mielőtt elérné, kimerült és meghalt.

A többit Walton kapitánytól tudjuk meg: a teremtmény végül meglátogatta teremtője holttestét a hajón, s hosszasan elbeszélgetett a kapitánnyal. Mindenért Frankensteint tartotta felelősnek, hiszen létrehozta és magára hagyta őt, de ekkorra már azt is tudta, hogy eközben ő maga is ördöggé aljasodott, ezért elszánta magát az öngyilkosságra.

A történetnek három főszereplője van: Frankenstein, a teremtménye és Walton kapitány. Frankenstein embert akart teremteni, de türelmetlenül és kapkodva tette, aztán elárulta, megtagadta. Lázadó és teremtő egyszerre, amikor az ég titkait akarta megismerni. Természettudományos érdeklődését három névvel jellemezte az író: Cornelius Agrippa, Albertus Magnus és Paracelsus. Mindhárman hittek a tudományok határtalanságában, abban, hogy azok a megismerés és a cselekvés aspektusait egyaránt magukban rejtik. Azt az író is elismerte, hogy az anyag fölött korlátlan az ember ereje, de azzal nem értett egyet, hogy eszes lénynek csak az embert tekintjük. A teremtmény ugyanis nem volt ember, mégis eszes lény, aki tetteit az emberi közösséghez viszonyította. Eleinte racionális megoldásokat keresett a problémájára, csak az őt ért csapások után szakított az emberekkel és vállalta nyíltan amoralitását. Bibliája Frankenstein munkanaplója lett, magába olvasztotta teremtője világát, bekebelezte és elpusztította. Teremtője számára csak találkozásukkor tudatosodott, hogy a szörnyetegnek arca van, ami nem az ő ellenpólusa, hanem vele azonos. Nincs is neki külön neve, ez is azt jelzi, hogy teremtmény és teremtő között szoros a kapcsolat, mindketten szenvedő alanyai ennek a bukástörténetnek. A két bukás ugyanis összekapcsolódott, mert egyiküknek a másik leendő, másiknak az egyik létező kapcsolata fölött volt hatalma. A bukás kulcsfogalma a magány: Victor erre kárhoztatta teremtményét, amire válaszul ő is erre a sorsra ítélte. Frankenstein csak a hajón ismerte el, hogy az általa teremtett lénnyel felelősséggel kellett volna viselkednie, akkor, amikor a párhuzamos bosszú már elválaszthatatlanul egy közösségbe forrasztotta őket.

S hogy nem a kölcsönös, párosult magány az író végső szava, Walton kapitány, a harmadik főszereplő sorsa bizonyítja ezt. Ő nem pusztán krónikása az eseményeknek, aktív részese is. Walton ugyanis az egyetlen, aki elviselte a teremtmény jelenlétét, akinek elbeszélésében Viktor és teremtménye is fenséges. A történet elején egy célra figyelő munkásember, aki szorgalmasan végzi munkáját, de él benne egyféle hit a csodákban. Neki is van teremtménye: az expedíció, Ez is képes lenne mindenkit a teljes pusztulásba dönteni, de Walton - éppen emberi léptéke miatt - képes levonni a tanulságot, s a történtek hatására - Frankenstein buzdítása ellenére - visszafordult. Alakjának megalkotásával Mary Shelley éppúgy megújította a gótikus regényt, mint stílusával, vagy a freudi olvasat lehetőségének megteremtésével. Számtalan tanulmány született ez utóbbiról, a Frankensteinhez tartozó szűkebb és tágabb pszichikai terekről. A regénynek van maszkulin olvasata (a tudás kudarca) de olvassák a férfitudástól való női szorongás kivetüléseként is, ami feminin olvasatot jelent.

A történet keretéül szolgáló színhelyek szimbolikus értelműek. A páros magány legmegfelelőbb helyszíne az Északi - sark, rejtett ellenpárja valójában Itália, ami után csak vágyakoznak. A történet valódi színhelye Svájc, hegyeivel, patakjaival, romantikus képével a sarkvidék paradicsomi ellenpárja. Észak az emberi világ határvidéke, Dél az emberiség elveszett aranykora, s ami közte van, oda vissza lehet térni. Walton az Északi - sarkon akarta felfedezni az örök fény honát, de a döntés pillanatában képes volt lemondani álmáról, mert neki volt hova visszafordulnia, észak és dél között ott volt az otthona. Felismerte, hogy nincs ugyan visszatérés Itáliába, de visszafordulhat északról, a teljes pusztulásból, s ezzel újra választhat a bukás és az örökös vágyakozás között.

Mary Shelley az ember alkotta technika embertelenségének kifejezésével világi szellemben fogalmazta meg azt, amit a kereszténység a bűnbeesésről állított. Annak veszélyére hívta fel a figyelmet, mi történik, ha az ember Isten helyébe az egyéni akaratot helyezi. Írói szempontból pedig nemcsak a tudományos - fantasztikus irodalom megteremtője ezzel a regénnyel, hanem a rémregény művészi megújulását is előkészítette, melyet majd E. Poe és a Bronte - nővérek teljesítenek ki. 

Tolsztoj

A szabadság és boldogság problémái Tolsztoj Anna Kareninájában

A XIX. században megrekedt az orosz társadalmi fejlődés. Oroszország Európa csendőrállamává vált, nagyhatalmi és gyarmatosító törekvésekkel kapcsolódott be az európai politikába. Az irodalom fejlődősét ez felgyorsította. Az orosz realisták azonban nem a polgári fejlődés válságával szembesültek, mint nyugati kollégáik, hanem a megmerevedett feudalizmussal, az elmaradottsággal, a szegénységgel. Művészetükben emiatt egyszerre jelent meg az orosz társadalom leleplezésének, változtatásának igénye a nyugati fejlődés bírálatával. Sajátos "orosz útban" gondolkodtak, mert hittek abban, hogy az orosz népnek küldetése van. Az orosz irodalom egyik fénykora ez az időszak, melynek legnagyobb írói teljesítménye Lev Tolsztoj nevéhez fűződik.

Lev Tolsztoj (1828 - 1910) nemesi családból származott, sorsa hagyományosan indult. A Kaukázust és Európát megjárva életét és írói munkásságát Oroszország felemelésének szentelte. Jasznaja Poljanában, grófi birtokán maga is igyekezett részt venni a munkákban, a parasztgyerekeknek iskolát szervezett, s különféle módon modernizálta parasztjai életét. Eközben írta hatalmas regényeit, mindegyiket nagy műgonddal, sokszor átdolgozva. Minden művében saját arcképét is megformálta, így regényeiből önmaga fejlődésének képe is kirajzolódott. A világ átalakításában reménykedett, hitte, hogy ezt az emberek önmaguk átalakításával el is érhetik. Minden regénye ezt a célt szolgálta, miközben hatalmas tablót rajzolt a századfordulós Oroszországról.

Az Anna Karenina címmel készült alkotása második regénye volt, az 1870-es években írta. Mottóját a Bibliából választotta - "Enyém a bosszúállás és én megfizetek" - mely gondolat Schopenhauer közvetítésével került hozzá. A német filozófus, csakúgy mint Tolsztoj, elvetette a megtorlás, a bosszú gondolatát, tehát a mottó itt a bosszú lehetőségét az Isten kezébe helyezte vissza. A cselekmény két szálon bonyolódik, Anna története mellett a Levin - szál is fontos. Kétféle életlehetőséget mutat be sorsukban, miközben azt vizsgálja: hol a határa az emberi állásfoglalásnak, ítéletnek, bírálatnak? A regény a szabadság és boldogság összefüggését olyan összefüggésben vizsgálja, mely nem a történeti idő és nem az adott társadalom függvénye, bár a színhely, a jellemek konkrét idővel és társadalmi meghatározottsággal bírnak. Műve megírása előtt Puskin korát tanulmányozta, találkozott Puskin lányával is - Anna külsejét róla mintázta. Így tehát témáját részben irodalmi emlékek (Anyegin és Tatjána), részben saját története (házassága válsága) hívta életre, s egy korabeli tragikus esemény is szerepel benne: Jasznaja Poljana közelében tehervonat elé vetette magát egy asszony, aki szerelmi boldogtalanságát nem tudta feldolgozni-

A történet két éves időtartamot fog össze, a két történet párhuzamosan fut egymás mellett, a szereplőket összekapcsolta az a kör, amelyben éltek, s maguk is találkoztak. De Anna önmagát elpusztító szerelmére nem Levin boldogsága a válasz, mert a külső és belső ellentmondások közt felőrlődő asszony történetében az irgalom és a szeretet szükségességét hangsúlyozza, hiszen ezek hiánya idézte elő a hősnő tragikus pusztulását.

Anna Karenina azért utazott Pétervárról Moszkvába, hogy egy válságban lévő házasságot megmentsen. Bátyja megcsalta a feleségét, de szeretné elkerülni a botrányt, hogy további életét is a konvenciók szerint élhesse. Az állomásra érkező vonaton találkozik össze Vronszkijjal - aki sógornője testvérének udvarol - a végzetes szerelemmel, mely azonban az ő esetükben nem egy banális házasságtörés lesz, melyet titokban lehet tartani. Annának titokzatos vonzereje van, melyet nemcsak bátyja gyermekei, de még a vetélytárs Kitty is megérzett. Ez a bűbáj ebben a szerelemben aztán egyre félelmetesebben érzeteti hatását. Anna először tudatosan ellent akar állni, de érzelmei és szíve fokozatosan belesodorják, hiszen házassága Kareninnal nem nyújtotta azt, amire vágyott.

Tolsztoj írásának az a különlegessége, hogy a képi ábrázolás és az erkölcsi elemzés szorosan együtt halad. Az író pontosan rögzíti a szenvedély és a lelkiismeret hangját, ezek segítségével mutatja meg az érzelem, az akarat és a tudat ellentmondásait. Pl. Anna hazafelé menet a vonaton egy angol könyvet olvas, közben a bálon történtekre gondol, ahol először ragadta magával Vronszkijt. Egy láthatatlan bíró előtt mentegeti magukat, hogy semmi sem történt, de lelke mélyén tudja, hogy ez nem igaz, hiszen Kittytől a kiteljesedés előtt vette el lovagját. Künn vihar tombol éppúgy, mint a lelkében, de ezt még ekkor örömtelinek és lelkesítőnek érzi. Mikor a pályaudvaron megpillantja a férjét, úgy tartja, megnőttek a fülei - a megnyúlt szervvel máris a megcsalt férj fejdíszét idézi fel, még mielőtt bármi is történt volna. Anna és Vronszkij szerelme hamar eléri tetőpontját, de Anna nem bujkál, félreállítja Karenint és annak a világnak a szabályait, amiben élt. Ha csendben maradtak volna, az úri társaság elnézte volna a félrelépésüket, de Anna megmondta férjének, hogy viszonya van Vronszkijjal, s szerelmének is, hogy gyermeket vár tőle. Mindkét férfira rosszul hatottak a hírek, Vronszkij a lóversenyen egy rossz mozdulattal el is törte kedvenc lova gerincét, s az elhagyott férj pedig a bosszún gondolkodott. Tolsztoj mesterien érzékeltette, hogy az eseményekben hogyan érnek egybe a tudatos és tudattalan dolgok.

A térbeliség is jellegzetes mozzanata a regénynek, melynek fontos szimbóluma a vonat, ami a tolsztoji elveket valló Levin szerint lényegében idegen az orosz lélektől. Anna és Vronszkij a vonaton ismerkednek meg, együttélésük Nyugat - Európában kezdődik, ahol hónapokon keresztül utazgatnak, s végül - amikor már Anna nem látott más lehetőséget - a vonat elé vetette magát. Azok a helyek, ahol élnek, inkább csak állomások, nem otthonok - a szállodák, Vronszkij birtoka, moszkvai lakása - mintha várótermekben, az örök várakozás állapotában lennének. Ennek oka először az, hogy Anna nem tudja elfogadni, hogy félrelépése miatt el kell veszítenie kisfiát, később pedig, amikor a válást kéri, férje egy hazug vallásos pozícióból büntette, kínozta Annát. Az a világ, amiben élt, elnézte és megbocsátotta a házasságtörést, de nem viselte el a tiszta döntéseket. Karenin csak a szavak szintjén tartotta magát az evangéliumi tanításokhoz, megalázottságát kegyes frázisokba csomagolt bosszúba rejtette el.

Vronszkij is egyre jobban féltette a szabadságát ettől "a komor, terhes szerelemtől", lazítani akarta a kötelékeket, melyek amúgy sem egyformán hurkolódtak rájuk: a férfinak megbocsátható volt ugyanaz a félrelépés, mely Annát társadalmilag megsemmisítette. Anna a kötelékek szorosabbra húzásával akarta biztosítani a maga számára Vronszkijt, de minél inkább csak a boldogsága érdekli, annál inkább taszította a férfit. Kettejük kapcsolatában amúgy is Anna a súlyosabb, Vronszkijnak fel kellett volna nőnie hozzá, de ez nem sikerült neki. Anna hiába okos, a szívével eltéved a világ útvesztőjében. Egyetlen pillanat a történetben Anna betegsége, amikor mindkét férfi megtapasztalja a szenvedés újjászülető erejét, de a gyógyulás után ez eltűnik, s átveszi helyét újra az önzés. Annát az undor és az utálat önti el, amikor csalódott Vronszkij szerelmében. Nagyobbik gyermeke elvesztésével a kisebbiknek sem tudott örülni, pedig az a szerelemben fogant. Élete ezzel teljesen kilátástalanná vált.

Tolsztoj nem egyszerűsítette le a boldogságkeresést azzal, hogy megszabja, miként éljenek hősei, végigkísérte őket vívódásuk útján. A regény világában Anna a várost, Levin a vidéket jelent. Levint régi barátság fűzte a Scserbackij - házhoz, az öreg herceg bár a felsőbb körökhöz tartozott, életelveivel Levinhez állt közelebb, aki a hagyományokhoz ragaszkodó falusi Oroszországot képviselte. A cselekmény színterei aszerint váltakoznak a regényben, melyik életformát láttatja az író belülről. Levin esetlen a városban, a szalonokban, a nagyvilági emberek társaságában. Ő képviseli Tolsztoj elveit, világnézetét, még a nevét is a Lev becézett alakjából, a Ljovából nyerte - ami családi körben Tolsztoj beceneve volt. Tolsztoj nem Levin nehézkességét tartja mintának, hanem harmónia iránti fogékonyságát, egészségét. Egy kereső, kérdező ember ő, akinek belső egysége nem lezárt, hanem dinamikus, a tévedés és belátás esélyeit is magába foglaló életfilozófia. Kételkedőnek, néha hitetlenkedőnek vallja magát, aki fontosnak érzi saját egyedi útjának megtalálását, mert sem a körülötte élő férfiak lazasága, sem Kitty és Dolly, meg a parasztok ösztönös vallásossága nem adott választ kérdéseire.

A regényben az ő útja is külső és belső mozgásában követhető nyomon, mint Annáé, párhuzamosai és ellentétei ők egymásnak. Lánykérése először kudarcot vallott - Kitty Vronszkij miatt utasítja vissza, aki éppen akkor találkozott Annával - s vereségét a birtokán dolgozta fel. Tanulmányt írt a mezőgazdaság fejlesztéséről, együtt kaszált a parasztokkal, belül pedig az ész és a szív ellentmondásosságán töprengett. S mivel nagyobb a szeretet benne, mint a büszkeség, el tudja fogadni Kittyvel a kimagyarázkodást, az újrakezdést is. De így sem talál választ eredeti kérdésére: lehet - e tartósan boldognak maradni a végesség tudatával? A halál titkára aztán az élet lesz a válasz: bátyja halálos ágyánál tudja meg, hogy felesége kisbabát vár.

A két főhős találkozásának különös jelentősége van a regényben. Amikor Kitty szülése miatt Moszkvába költöztek, egyik este sógora elvitte Annához. Már az előszobában látott festmény is lenyűgözte, s amikor személyesen is megjelent Anna, fokozódott a varázs. Az etikus és filozófus Levin fejet hajtott a szépség előtt, felmentette Annát és megsejtette a tragédia okát: Vronszkij nem tudja, milyen kincs van a kezében. Ezzel a pillanattal azt is felvillantotta az író, hogy igazán talán főhősei tartoznak össze, hiszen Vronszkij valóban nem értette meg Annát, s Kittty sem tudott szellemi partnere lenni férjének. Levin akkor érkezik belső útjának legsötétebb szakaszába, amikor külső élete a legboldogabb: megszületett a fia, gazdagsága virágzik, felesége szereti - ő azonban tudni akarja az élet értelmét, választ akar kételyeire. Egy váratlan eseménynek köszönheti a megoldást, amikor az egyik parasztjával beszélgetve rájön: nemcsak a testi és anyagi érdek, hanem a lélekre, Istenre figyelő magatartás is irányítja a tetteket. A paraszt szavából az derült ki, hogy őt ilyennek látják, és ez a tolsztojanizmus üzenete is. Tolsztoj szereti Annát: sok szenvedést juttat neki, de nem ítélkezik fölötte, csak megítéli és megbocsát neki. Levinben - aki az író hasonmása - a végén nyugvópontra jutott a kételkedő, igazságkereső magatartás. A szabadság és boldogság kérdését ezzel több oldaltól világította meg Tolsztoj, így adott választ az élet értelmére. De csak ebben a regényében, mert későbbi írásaiban újrafogalmazódnak ugyanezek a gondolatok.

Gabaldon

Diana Gabaldon: Az idegen

            Korunk meséit fantasy névvel foglaljuk össze, minden olyan művet ide sorolva, amiben van egy kis fantasztikum. Könnyed kalandokat és rejtélyes varázslatokat élhetünk át olvasás közben, szórakoztatnak, kikapcsolnak, s ha jól megírtak, el is gondolkodtatnak. Sokáig nem sorolták ezeket a szépirodalomhoz, de Tolkien óta nincs ilyen gond, még ha a megjelent művek színvonala eléggé hullámzó. De így van ez a magvasabb irodalmi műveknél is.

            A mai amerikai irodalom egyik csillaga messziről érkezett az irodalomba. Az Arizónában 1952. január 11-én született írónő apja mexikói gyökerű szenátor, anyja angol származású. Tengerbiológusi végzettséget szerzett, viselkedésökológiából doktorált, és számítógépes szakember lett. Tanárként helyezkedett el az Arizona State Universityn, férjhez ment, három gyermeket – két lányt és egy fiút - szült, és kutató tanárként negyedévenként tudományos dolgozatokat készített. Már ekkoriban rendszeresen írt Walt Disney számára népszerű tudományos cikkeket, és gyermekeinek képregényeket, fia – Sam Sykes néven - talán ennek hatására vált fantasy íróvá. Vele közösen készített egy könyvet a mágikus mesékről és a modern fantasyk mestereiről.

            Ám mindezek nem elégítették ki, új kihívásokra vágyott, ezért 1988-ban – kísérletként - ő is írni kezdett. Ehhez tárgyként új szakterületet, a történelmet választotta, mint könnyen kutatható tudományt, amiből aztán Az idegen című műve nőtt ki, ami regényfolyamatának kezdete lett. Eredeti címe Cross Stitch volt, amit Öltés az időben címmel lehetne lefordítani, ezt változtatta meg Jamie becéző szavára, azaz a Sassenach-ra, és a folytatások is mind önálló címet kaptak. Trilógiát tervezett és csak maguknak írta volna ezt is, de a második rész elkészülte után minden megváltozott: lemondott tanári állásáról, hogy teljesen az írásnak szentelhesse magát. 2014-ig 8 rész készült el a tervezett 12-ből.

            A wikipédia szerint ezek 27 országban, 24 nyelven jelentek meg. Magyarul eddig a sorozat első 4 darabja került kiadásra: Az idegen, a Szitakötő borostyánban, Az utazó, és Őszi dobszó címekkel Farkas Veronika, illetve Farkas János fordításában. Az itthoni piaci viszonyok között borsos áron mérik, de szerencsére az internetről elolvasható. Az nagyobb félelem bennem, hogy ilyen kiadási tempó mellett nem érem meg a történet végét. Pedig kíváncsi lennék rá, hiszen a XVIII. és a XIX. századi történelem nagy kihívásokat jelenthet egy író számára még akkor is, ha az amerikai múltra erősebben figyel, mint az egyetemes változásokra. Amerikában talán éppen emiatt népszerű, az első részeket megfilmesítették, musical készült belőlük, és utakat szerveznek Skóciába, ahol be lehet járni a történet helyszíneit, mert a skót táj önálló szereplője lett regényének.

            Diana Gabaldon több műfajt egyesített Az idegenben, ami egyszerre történelmi kalandregény, romantikus történet, sci-fi és misztikus fantasy. Mindezeket az időutazással vonta egységbe, mert az is izgatta: meg lehet-e változtatni a jövőt, ha tudjuk, mi vár ránk? Az induló helyszín azért Skócia, egyik egyetemi kollégája lett Jamie Freser és környezetének inspirálója. Egy angol nőt, Claire Randellt vitt a skótok közé, s a történet nyomán térben és időben kitárult a világ. Két idősíkon, 1945-ben és 1743-ban kezdődnek az események, hogy aztán bejárjuk Skóciát, Franciaországot, az angol gyarmatokat, és azok önállósulásának útját.

            A regény népszerűségének forrása a két főhős telitalálata. Rendkívüli találkozásuk a titokzatos kőköröknek, a druida hagyományoknak köszönhető. A II. világháború utáni második nászútjukon Claire azon keresztülsétálva a háborútól és a portyázó klánoktól sújtott skót Felföldön találta magát. Olyan veszélyek, intrikák közé pottyant, amire rámehet nemcsak az élete, hanem a szíve is. Kényszerű helyzetében megmentője ugyanis egy lovagias ifjú harcos, aki felszította a benne szunnyadó tüzet. Innentől szinte kettészakította az az érzelem, ami két különböző férfihoz köti két egymással összeegyeztethetetlen életben. Claire és Jamie kortalan szerelme mögött azonban kitapintható a világ: a XVIII. és a XX. század.

            Történetüket Gabaldon szórakoztató, izgalmas regényben tárta elénk, amiben mindig ott van az időutazás paradoxona: Claire egyszerre tudott többet és sokkal kevesebbet, mint a körülötte lévők. Már XX. századi énje is telve volt ellentmondással: a háború alatti öntudatos gyógyító szerepéből lefokozták egyszerű feleséggé, aki esetleg gyógynövényeket gyűjthetett. A sors (vagy az írónő) iróniája, hogy abba a századba került vissza, ahol a nők elfogadták a társadalomban kialakult hierarchiát, a férfi mellett kijelölt helyüket. Kemény leckék árán megtanulta ezt is úgy, hogy keveset kellett feladnia régi énjéből. Kétféle esküvője ezt mutatta: a XX. századi állami és a XVIII. századi egyházi szertartás különbsége a korból fakadt, de Claire lelkében egységgé állt össze, különösen, amikor Anselm atya feloldotta a szentségtörés vétsége alól. De időutazó mivoltát környezete előtt titokban tartotta, csak Jamie-nek árulta el. A XVIII. században fogant, de a XX. században felnövő lányát és annak barátját is csak 20 év késéssel avatta be titkába, mert az időutazás ténye a misztikus XVIII. században, s a csodákat nélkülöző XX. században egyaránt sokkoló volt.

            Egyszerre volt lenyűgöző és rémisztő Gabaldon XVIII. százada. Nemcsak a higiénia teljes hiányával, a közlekedés és a kommunikáció elmaradottságával kellett szembesülnie Claire-nek, a politikai harcok, a barbár viselkedés, a munka nehézsége, a feleségverés, a boszorkányüldözés és vallásos túlzások is nehezen voltak elviselhetők számára. A durva élet ellenére mégis szabadabb volt, ahol újra megtalálta önmagát. Minthogy a történetet Claire szemszögéből éljük át, több szálat nem bontott ki az írónő, de így is lenyűgözően sokszínű a kép. A 27 éves nő gyorsan beilleszkedett, eleinte érzett zavarát flegma és humor mögé rejtette, mert 23 éves lángoló vörös hajú, kék szemű, a mindennapokban is kiltet viselő férje iránti érzelmek átsegítették a nehézségeken. Háborús ápolónőként megszerzett tudásával új világában is kivívott egyféle tiszteletet, s környezetét lassan igyekezett átformálni, bár jó néhány ötletével keltett feltűnést. A gyógyfüvekről való, XX. századi ismereteit kiegészítette az indiánok mindennapi tapasztalataival, de azzal nem gyógyító, hanem boszorkány hírébe került, ami bizony abban a korban nagy veszélyt hordozott. Aztán a terhes Claire - Jamie kérésére - a cullodeni csata előtt visszatér a XX. századba, Frank Randallhoz, aki a lányaként neveli fel Bree-t, de feleségének nehezen bocsátotta meg kilengését. Claire orvosi diplomát szerzett, praktizált és Frank halála után, amikor kiderült, hogy Jamie nem esett el a csatában, újra átsétált a kőkörön, majd lánya és annak szerelme is követte őt. A negyedik kötetben itt tartunk.

            Gabaldon ezt a folyamatot ábrázolta, néha aprólékosan, néha elnagyolva azok elemeit. Jamie börtönbeli megerőszakolást sokkolóan részletezve mutatta meg, de ezt ellensúlyozta a szerelmesek őszinte és odaadó kapcsolatával. A regény erotikus jelenetei finomak, sejtetőek, nem sablonosak, belefér a nevetés, a bénázás és a pirulás is. Az író azonban tudja, hogy ez a viszony kivételes, ezért ellenpontozta hőseit. Így vált fontos szereplővé John Randall, aki a XX. századi férj, Frank Randall őse, s bár hőseinket számtalanszor és durván megalázta, Claire mégis vigyázott az életére, nehogy halálával Frank létét kockára tegye. De Lord John Gray alakjával ellensúlyozta a szadista Randallt, és történetét a sorozaton kívül 5 novellában és 3 regényben tovább is gondolta. Claire ellenpontja pedig Geillis Duncan, a lázadó skót nacionalista, a másik időutazó, aki azért ment vissza, hogy megváltoztassa a történelmet és semmilyen módszertől nem riadt vissza célja elérése érdekében.

            Mi a titka Gabaldonnak? Nekem az időtlenséget megidéző lenyűgöző stílusa és humora tetszett a legjobban. Álljon itt két példa utóbbi illusztrálására, még ha így kiszakítva azokat a szövegkörnyezetből, nem mutatják meg az egész értékét:

            Jamie, mint pár nappal korábban megtudtam, soha nem sajátította el a fél szemmel

            kacsintás tudományát. Ehelyett ünnepélyesen pislogott, mint egy nagy, vörös bagoly.

            Egyszer sötétben kelni, hogy kalandra induljunk, az elviselhető. Két nap alatt másod-

            szor, annak már mazochizmus szaga van…

Szerettem, ahogy hősei A mának elég a maga baja - bölcsességével élték meg a történelmi fordulatokat, jellemüknek megfelelően reagálva azokra. A rendkívül szimpatikus két főhős mögé olyan emberi tablót állított, melyekkel a kor lelkét is visszaadta. Tetszettek leírásai, bár az interneten ebbe sokan belekötöttek. A másságot hangsúlyozó skót akcentusa elmaradása miatt sok kritika éri magyar fordítóit, akik egyszerű fogalmazással hidalták át azokat, s emiatt feltehetően Gabaldon nyelvét is szegényebbé tették. De mindezekért kárpótolt a regényfolyam pezsgése, a fenséges skót táj szépségének megmutatása.

            Hogy mindezek alapja, a többszörös időutazás lehetetlen? Mégis ez adott alkalmat ad az írónőnek arra, hogy elmondja véleményét a világ dolgairól, az emberi kapcsolatok értékéről, barátságról, szerelemről, erkölcsről, hitről, igazságról és igazságtalanságról, a családi kötelék fontosságáról. A XXI. század meséje úgy egyesíti magában a lehetőségeket, mint a korábbi századok regényei tették, ha azok képtelenségét már elfogadtuk, ez sem lesz nehezebb. Mert ez mégsem a valóság, csak annak égi mása, azaz irodalom, ami szórakoztatva emlékeztet bennünket emberi mivoltunkból fakadó jogainkra és kötelezettségeinkre.          

Ken Follet

Ken Follett Évszázad trilógiája

            Az irodalomnak is megvan a maga arisztokráciája királyok, hercegek grófok leosztásban, és pórnépe, ahol van ugyan különbség a gazdag- és szegény paraszt, vagy a zsellér között, de valamennyien a közízlést szolgálják ki. Mondhatjuk, hogy a XXI. századot a kép, s nem a könyv uralja, de magyar szakosként beleborzongok abba, hány „fényes elme” tépte magát feleslegesen, mert az e század gyermekei már csak a pórnép írásaiból válogatnak. Aztán egy idő után megértettem e folyamat lényegét! Mindenevőként szeretem az irodalmi arisztokráciát, de ha kikapcsolódni vágyom, nem szégyellem a könnyedebbnek, felületesebbnek tartott olvasmányokat sem, hisz nem lehet örökké kaviáron élni. Nyugdíjasként sem tudom a tanárt elzárni magamban, érdekel a lektűrírók titka, mit adnak az olvasóknak, hogy őket még így falják?!

            Kenneth Martin Follett (Cardiff, 1949-) angol író, aki történelmi kalandregényeivel és politikai krimijeivel a világ bestseller listáit negyven éve 150 millió eladott könyvvel vezeti. Lavinia és Martin Follett négy gyermekének legidősebbjeként Walesben született, 10 éves korában Londonba költözött a család. Vallásos szülei eltiltották a filmektől és a tévétől, ami elől az olvasásba menekült. Filozófiai tanulmányai után először újságíró lett szülővárosában, ahol családot alapított, aztán visszatért Londonba: eleinte újságíró, majd egy kis könyvkiadó vezetőjeként pénzügyi gondjain akart enyhíteni, amikor írni kezdett. Néhány sikertelen krimi után 1978-ban a Tű a szénakazalban című könyvével szerezte meg azt az elismerést, ami ma is az élmezőnyben tartja. Politikai érdeklődése nemcsak könyveiben van jelen, az 1970-es évek óta az Angol Munkáspárt aktivistája, így ismerkedett meg második, politikus feleségével, aki rövid ideig kulturális miniszter volt. Hazájában pezsgőszocialistának hívják, mert szocialista nézetei ellenére kedveli a luxust. Szabadidejében lelkes basszusgitáros, és alkalmanként fellép egy ír folk együttesben is, ahol balalajkán játszik.          

            Először A katedrális című történelmi kalandregényével találkoztam, melynek megírásához a Vitoria-Gasteiz spanyol katedrális adta az ihletet. A kisváros lakói hálából a főtéren felállították életnagyságú szobrát, hiszen a könyv sikere az ottani látogatók számát is megsokszorozta. Az ebből készült filmsorozatot Magyarországon forgatták, a XII. századi ócsai templom tökéletesen felidézte azt a kort. Később trilógiává bővítette középkori történeteit az Idők végzetéig és A tűzoszlop című regények megírásával. Izgalmas regényei a XII., XIV., XVI. században játszódnak, történelmileg hitelesek, miközben ármány és szerelem, hűség és árulás mozgatja hőseit ugyanúgy, mint a mai embereket.

            Az Évszázad trilógia a mi XX. századunk bemutatása történelmi kalandregény formájában. Valójában sokszoros családregény ez: két angol, egy német, két amerikai és egy orosz család három nemzedékének sodró lendületű történetén keresztül válunk a nagy történelmi események részeseivé. Lenyűgözött az, ahogy hőseit ezekben elhelyezte, hiszen térben és időben távoli eseményeket kellett összehangolnia. Az öt család tagjai – és a hozzájuk kapcsolódók - mindenféle nézetet magukban hordoznak, nemcsak egymással vetélkednek saját nemzetük fiaként, néha a családon belül is ellentétek húzódnak, melyek szinte feloldhatatlanok. Ken Follett azonban valamilyen formában összebékíti és kiegyenlíti őket.

            Az első rész, A titánok bukása a század első 20 évének felkavaró rajza. A pompás jellemrajzok segítségével megismertet bennünket a kulcsszereplőkkel, és azt is megmutatja, hogyan sodródott bele Európa és az USA az első világháborúba. Az angol Fitz Fitzherbert gróf és húga, a szüfrazsett Maud, az angol testvérpár: Ethel és Billy Williams, a német Walter von Ulrich, az orosz testvérek, Grigorij és Lev Peskov, és az amerikai diplomata, Gus Dewar sorsa ezer szállal kapcsolódik egymáshoz szerelemben, barátságban, politikai és gazdasági ellentétben, vagy úr-szolgai kiszolgáltatottságban.        

            A második rész, A megfagyott világ magyar címe félrevezető, mert valójában a század legforróbb éveit mutatja be 1930-as évektől 1947-ig. A főhősök helyzete megváltozott, s mellettük már aktivizálódott a második nemzedék is. Grigorij Peskov az orosz forradalmi vezérkar tagjává vált, sajátjaként nevelte fel öccse fiát, Vologyát, aki magas rangú elhárítótisztként fizikus feleségével az orosz atomprogramot szervezte, Ánya nevű lánya egy KGB-s vezető feleségeként ikreivel vigasztalódott. Lev Peskov gátlástalan amerikai üzletemberré vált, aki felesége és lánya mellett szeretőt tartott. Margától született fia, Greg politikusként irányította az eseményeket, akinek félvér gyermeke révén a néger polgárjogi eseményekbe is bepillanthattunk. Lev elkényeztetett lánya, Daisy első férje, Bubi Fitzherbert mellett fasisztává, a háború alatt Londonban önfeláldozó mentőssé vált, majd Ethel szociáldemokrata politikus fiának, Lloyd Williams feleségeként megtalálta saját helyét. Gus Dewar gyermekei, Woody és Chuck politikusként és katonaként élték meg az amerikai történelem eseményeit. Maud – bátyja által kitagadva - Walter feleségeként a legyőzött németek sorsát vállalta: férjét a nácik agyonverték, gyermekei közül Erich előbb nácivá, majd kommunistává lett. Lánya, a nagyon tehetséges Carla, akit apja miatt nem engedtek tanulni, nővérként nemcsak egy zsidó orvos segítője lett, az ellenálláshoz is utat talált. Magához fogadott egy zsidó árvát (Rebeka), felnevelte az orosz katonáktól kapott zabit (Walli), és a frontról hazatérő férjének is szült egy gyereket (Lili), akikből egymásra figyelő, összetartó családot alakított ki.

            A harmadik nemzedék történetét a trilógia harmadik része, az Örökkévalóság küszöbén című hordozza, ami a hidegháború és a Szovjetunió összeomlásának története – de ezt a címet sem tudtam igazán értelmezni. Daisy lánya, Ewa Williams színésznő lett, a vietnami háború elleni fellépése miatt az USA-ban ellehetetlenítették, de Angliában nagy sikert aratott. Az NDK fogságában élő Carla gyermekei közül előbb Walli disszidált, hogy híres zenésszé válhasson Amerikában Daisy fiával, Dave Williams-szel, és Woody lányával, Beep Dewarral. Walli terhes barátnőjét, Karolát szülei kitagadták, Carla fogadta be, és felnevelte unokáját, Alice-t. Fogadott lánya, Rebeka is elmenekült a stázi zaklatása elől és politikussá vált az NSZK-ban. A szétszórt család - a berlini fal leomlása előtt – csak a Balatonnál találkozhatott. Woody másik gyermeke, Cameron az FBI kétes akcióinak lett a részese. Greg félvér fia, Georg jogot végzett, a Kennedyek stábjában és a polgárjogi mozgalmakban vállalt aktív szerepet, s Obama elnöksége idejére magánéletében is nyugalomra talált. Az orosz vonalat Ánya ikrei zárták: Gyimka a Kreml belső döntéshozói között a haladás vonalát képviselte, Tánya a TASSZ riportereként az ellenzék egyik láthatatlan segítőjeként járult hozzá a váltáshoz.

            Ken Follett pontosan tudja, hogyan kell a szálakat úgy bonyolítani, hogy azok széles tömegek számára legyenek izgalmasak. Főhősei szerethető karakterek, hús-vér emberek, nem bonyolultak, és mindegyiknek van egy-egy kissé sematikusnak tűnő ellenpontja. De a legjobbat hozzák ki magukból, mozgassa őket a hatalomvágy, az irigység, a szerelem, vagy a bosszú. Hősei nemcsak átélték a történelmet, őket is alakítják az események, s a trilógiai végéi mindannyian hosszú utat jártak be. Mivel kulcsszereplőinek a legváratlanabb helyen és eseményen kell összekerülnie, a regények cselekménye kissé kusza, szerkezete aránytalan. De ezt ellensúlyozza azzal, hogy a nagyívű családtörténeteket izgalmas tablóba foglalta, amelyekben pontos korképet és társadalomrajzot adott, miközben szórakoztató olvasmányával az ismeretterjesztést is magas szinten művelve értéket közvetített.

            Ken Follett regényei számosak: a wikipédia 30-t tart számon, melyek magyarul is többnyire megjelentek, s korunk szokása szerint többet megfilmesítettek. Ha írás közben alkalmazott is bizonyos sémákat – a középkori trilógiájában ez jobban feltűnt, mint ebben –, az olvasó nem tévedhet el a gyors váltásokkal dolgozó regényfolyamatban, mert mindegyik karakterét pontosan kidolgozta, egyénítette. Sajátos írói módszeréről az egyik vele készült riportban vallott: az íráshoz szükséges kutatómunkát szakemberekkel végezteti, s amikor kész a regény, először történészek lektorálják, s javaslatukra, ha szükséges, át is írja azokat. Excel programot használva külön nyilvántartást vezet aktuális szereplőiről, ezzel a gép is besegít sorsuk alakításában, és irodájának 16 fős stábja pedig leveszi a vállárról a felesleges terheket, csak élveznie kell az életet és az írást. Hát ilyen a XXI. század egyik népszerű írója….

Naomi Alderman: Feminista disztópia?!

Feminista disztópia?!

A Föld élőlényei közül egyedül az ember az idő foglya, a múlt, a jelen és a jövő dimenzióiban vergődik. Weöres Sándor egymondatos versében szépen összegezte: A múlt a jelen alakja, a jövő a jelen illata. De a mindennapi ember nem ilyen lírai. Bár az egyetlen valóság számára a jelene, nem tud kitörni börtönéből: a jelenhez igazítva állandóan újraírja múltját, és különféle változatokban képzeli el a jövőjét. A világirodalom gazdag ilyen írásokban, Morus Tamastól (Utópia) Bradburyn (Fahrenheit 451) át Susanne Collinsig (Az éhezők viadala) terjed a sor. Az utóbbi időben azonban mintha több negatív jövőkép születne, mint korábban. Ezek a disztópiák hordozzák mindazon félelmeket, amivel a ma emberének szembe kell néznie. Megállapításaik nem a tudományokon, hanem az érzelmeken alapulnak, sokféleségüket ez magyarázza. Figyelmeztetésüket jó volna megszívlelni, hogy a XXI. század gyermeke végre felnőtté váljon: képes legyen elviselni az érzelmek sokféleségét és ellentmondásait.

Naomi Alderman (1974-) a mai angol próza egyik képviselője, nevét azonban csak kevesen ismerik. Pedig már két regénye is megjelent, s mindkettő nagy vihart kavart irodalmi berkekben. Életéről nem sokat árult el az internetes vallatás azon kívül, hogy Margaret Atwood mentoráltja, akinek A szolgálólány meséje című regénye és az abból készített filmsorozat az utóbbi évek egyik szenzációja volt. Írói hatását kiterjesztették a fiatalabb írónőre is, pedig – ha van is szellemi kapcsolat közöttük – Naomi Alderman saját utakon jár. Első regénye, a Disobedience (2014) magyarul – csak úgy, mint a belőle készült film - A rabbi meg a lánya címmel jelent meg, s csak egy szűk réteg élményévé vált. Az írónő gyermekkora világába ment vissza: a londoni ortodox zsidók szokásaival és az azzal szembefordulókkal ismertette meg az olvasóit. E könyv sikerét igazán a filmváltozat hozta meg, gyaníthatóan a leszbikus szerelem okán, pedig a három főszereplő, Rachel Weisz, Rachel McAdams és Alessndro Nivola kitűnő játéka ennél többet megmutatott az írói gondolkodásból.

Második regénye, a The Powers (2016) A hatalom címmel jelent meg Borbély Judit Bernadett magyar fordításában az angol kiadás után két évvel. Az eredeti cím jóval összetettebb jelentésű, mint a magyar, hiszen az angol szó egyszerre jelenti az erőt és a fizikai tekintélyt, s konkrétan utal az elektromos áramra is, mely az elbeszélt történet különleges eredője. De a magyar cím azt összegzi, amiről a regény szól: A hatalom formája mindig ugyanaz: végtelen, összetett, folyamatosan elágazó. Miközben élő, akár egy fa, egyre csak növekszik, önmagában teljes, de egyben sokaság is. Megjósolhatatlan, hogy milyen irányt vesz, a saját törvényeinek engedelmeskedik. Az írónő érzékenyen reagált azokra a kulturális és vallási jelenségekre, amelynek letéteményesei manapság is csak a férfiak: néhány elem megfordításával megmutatta, milyen könnyedén meg lehetne változtatni ezeket a maszkulin hatalmi ágakat, de nem feminista győzelmi regényt írt, ennél magasabb célok felé indult.

A könyv műfaját nagyon nehéz pontosítani. Az első olvasatban, mert a nők hatalomra jutásáról szólt és negatív jövőképet vázolt, egy újabb feminista disztópiaként tekintettek rá, ám hamarosan kiderült, hogy sokkal több annál. A történet nem a férfiak és nők harcának egy újabb állomása, hanem az írónő gondolatkísérlete: mi történik akkor, ha egy jól körülírható embercsoport jut egy tetszőleges, de vitathatóan önkényes előny birtokába? A témához választott műfaja ezért összetett: a fantasy, a sciente fiction, az elmélkedő irodalom és a szatíra határmezsgyéjén egyensúlyozó alkotás. S a keretsztorival bekerült a regénybe egy újabb csavar is, ami szerint az írás egy férfiszerző valós régészeti leleteken nyugvó története. Szerkezete is ezt húzta alá: a kerettel titkos könyvet teremtett a könyvben, és a történetet az olvasónak magának kell összeraknia a szövegből, azt megtörő ábrákból, jegyzetekből, újságcikkekből, sms-ből, kommentekből. A visszafelé számláló időből látszik ugyan, hogy mi felé haladunk, de a történet befejezetlen, nincs lezárás, egyszer csak megszűnik a szöveg. Ezzel azonban a katarzis is elmarad, pedig elő volt készítve. E hiány ellenére a történet gördülékenységével, ötleteivel magával ragadja az olvasót.

A cselekmény 10 év globális és lokális eseménye a meg nem határozott időben, mely a Lányok Napjától a Kataklizmáig tart. A maszkulin berendezkedésű világban a nők kulcscsontja alatt felfedezett rejtélyes szövet elektromosságot termel, és fejlettségétől függően kisebb, vagy halálos áramütést mérhet a másikra. Kezdetben csak a kamasz lányokban jelenik meg a motring, az újonnan felfedezett szerv, majd a fiatalok az idősebbekben is felébresztik a használatát, és elkezdődik az egyre tudatosabb harc a férfiak ellen. A titkos képességgel eleinte csak megvédték magukat, majd az összefogás erejével megváltoztatták a fennálló politikai és vallási berögződéseket, az országok élére női diktátorok vagy politikusok kerültek, a világ vallásait újraértelmezték. S a hirtelen megszerzett hatalomból nem világbéke, hanem káosz és pusztulás született, s a könyv így vált irodalmi bombává, napjaink társadalomkritikájává.

A történetet négy főszereplő közvetítésével ismerjük meg, akik a hatalom egy-egy modernkori megnyilvánulását szimbolizálják: az egyház, az alvilág, a politika és a sajtó képében. Alliet rendszeresen zaklatta nevelőapja, elszökött otthonról, egy fanatikus vallási csoport vezetője lett Éva Anya néven, s egy titokzatos belső hang vezérelte lépéseit. Roxy problémás gyermekkor után nyomába lépett maffiafőnök apjának, hogy leszámoljon anyja gyilkosaival. Margot motringját lánya ébresztette fel, amivel a középkorú asszony politikai karriert futott be. Az etióp Tunde férfi, aki újságíróként kötelességének tartotta a történések rögzítését, pártatlanként térképezte fel az eseményeket, egyaránt segítette a férfiakat és a nőket. A főszereplők sorsát követve kapunk képet a változásokról. A karakterek a történet során sokat változtak, de nem azért aggódtunk értük, mert szerethetőek lennének, hanem mert olyan légkört teremtett a könyv, amiben állandó veszélyben vannak. A lokális történtet az író globálissá bővítette azzal, hogy a több szálon futó cselekményhez újabb helyszíneket kapcsolt: Moldovát, ahol a diktátor halál után a felesége női köztársaságot kiáltott ki, és az Északon tevékenykedő puccsistákat, akiket a fellázadt nők által elűzött szaud-arábiai uralkodó pénzelt.

Talán Allie tevékenysége fogott meg a legjobban, aki egyetlen gondolattal fordította a férfiközpontú vallási tanokat nőközpontúvá, mert azok kezdettől fogva ott voltak minden kultúrában, csak nem jutottak szóhoz: Zsidók, nézzetek Miriamra, ne Mózesre...Muszlimok, nézzetek Fatimára, ne Mohamedre. Buddhisták, emlékezzetek Tarára, a felszabadulás anyjára, keresztények, imádkozzatok Máriához a megváltásért...Az is nagyon érdekes volt, hogy az írónő nem játszotta meg a bölcset: kimondott valamit, aztán annak az ellenkezőjét is, ezzel ugyanaz iránt ébresztett szimpátiát, ami iránt felháborodást. A szerepek ilyen szintű felcserélése zavarba ejtő, amitől az elkövetett tettek (szegregáció, nemi erőszak, gyámság alá helyezés, jogok megvonása) dupla erővel hatnak. Ettől vált igazán sokkolóvá az új világ...

Na, Naomi Aldernon ezzel a regényével adott egy jó nagy pofont a feminizmusomnak! A férfiakat felváltó nők ugyanis nem teremtettek jobb világot, mert nem tudtak lemondani a bosszúról, az erőszakról, az önzésről. A hatalom ugyanis nemcsak az erővel rendelkezők személyiségét torzította el, de a tőle való félelem a kiszolgáltatottakét is megrontotta.

Azzal, hogy Alderman regényében teljes folyamatában mutatta meg a hatalomváltást, a nézőpontok sokféleségével, a lassú építkezéssel egyedi – és hihető - történetet teremtett, amivel egyaránt eltért Merlétől (Védett férfiak), és Atwoodtól (A szolgálólány meséje), akiket mintaként emlegettek a kritikusok. Fokozatosan bontotta ki az izgalmas alapötletet: a kezdeti kísérletezést az egyre sötétebb következmények váltották fel, és nyomasztó, brutális jelenetek vezettek a végkifejletig. Alderman tudja, hogy az ember gyarló, hogy érzelmei vezetik, azok pedig könnyen átcsapnak szélsőségekbe. Válasza sem az, hogy a férfiak vagy a nők a jobbak, hanem megmutatja a hatalom természetét: az emberek durva dolgokat tesznek, ha olyan helyzetbe kerülnek, hogy megtehetik. A demagóg hatalomtechnikus-politikusok azért tehetnek meg mindent, mert a kisember hagyja azt, félrefordul, bezárkózik, pedig a jó szándék ellenére ő is bemocskolódik. Így vált ez a regény annak a végletes gondolkodásnak a kritikájává, hogy valakiknek mindig uralni kell valakit, s hogy a dolgokat meg lehet tenni csupán azért, mert képesek vagyunk rá.

A regény olvasmányos, engem nem zökkentettek ki a közbeékelt mellékletek sem. Az, hogy tempója változott, külön tetszett, voltak grandiózus, és voltak bensőséges részletek, s az egyéni sorsok mögött mindig ott tombolt a megbokrosodott történelem. A szerző játszott is a maga által felvázoltakkal: régészeti leleteket rögzítő rajzokkal hitelesítette fiktív történetét, és a keretet jelentő levelezésben is ott van, mint a Naomi nevű szerkesztő, és mint a férfiszerző, Neil Adam Armon, ami az írónő nevének anagrammája. Utolsó kérdésével pedig fejre állította a világot... Aktualitását abban láttam, hogy a regény csaknem minden részeleme megtörtént már a világ valamelyik pontján, mert nem a tudás és az intelligencia korunk értéke, hanem az erőszak, ami nemtől, helytől és kortól független. Alderman nem a gyűlölet és a bosszú vágyálom könyvét írta meg, a feminizmus mai korszakában a párbeszéd és a kölcsönös megértés igényét sugallja. Ezért tartom ezt könyvét a XXI. század egyik hangsúlyos írásának. Ezt is eléri majd a megfilmesítés, s félek: akkor sokkoló és brutális elemei kapnak majd hangsúlyt, nem az a figyelmeztetés, ami soraiban rejlik.