Csongos és Tünde

Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde

Vörösmarty Mihály (1800-1855) alkata szerint elsősorban lírai költő volt, első sikerét mégis egy epikus művel, a Zalán futásával aratta, és több mint 20 éven át írta drámáit, melyek közül azonban csak egy lett igazán nagy alkotássá, a Csongor és Tünde. Megírásának ideje nehéz időszakot jelentett számára: égetőek voltak megélhetési gondjai; felismerte, hogy az eposz, mint műfaj alkalmatlan mondanivalójának kifejtésére; gyermek - és ifjúkora világképe összeomlóban volt. Így hát a helyét és hivatását kereső költő vallomásává vált ez a mű, melynek gondolati előzményeit már korábbi, befejezetlen műveiben, a Tündérvölgyben és A délszigetben megtalálhatjuk. Mindhárom drámájának tárgya a boldogság keresése, a tündéri és emberi szféra kapcsolata, melyre végül csak a Csongor és Tündében talált elfogadható választ. Erre az időre megváltozott szerelmi felfogása is, Szép Ilonkának még azért kellett buknia, mert álmodozott, az élet a szerelem aktív hőseié, amit Tünde valósított meg.

E mű keletkezésének pontos idejét nem ismerjük, mert Vörösmarty egyszerre több művön is dolgozott, miközben pihentette is azokat, ahogyan Horatiustól tanulta. Toldy Ferenc már 1828-ban azt írta Bajza Józsefnek, hogy közös barátjuk valamilyen Tündér Ilonán dolgozik, mely jambusokból fog állni... Az ebből az időből fennmaradt Vörösmarty levelek nem szólnak erről a műről, csak hangulatáról tudósítanak, Toldy Ferencnek küldte sokat idézett sorait: Kiskeszi, nem tom hanyadik áprilisa. ...a sík mezőket bömbölő bikaként, kedvetlenül járom...

A Csongor és Tünde alapját Gyergyai (Gergai) Árgirus királyfiról szóló XVI. századi széphistóriájában találta meg, melyet 21 éves kora óta ismert. Egyaránt hatott rá ennek a témája, valamint a mű ponyvai és a színpadi változatának népszerűsége. Hogy megélhetését előteremtse, ebben az időben fordította az Ezeregyéjszaka meséit, ami a mesei fonalat erősítette meg benne. A népdalokat, népmeséket gyermekkora óta ismerte, annak motívumaiból is sokat felhasznált a művében. Mint látjuk, a Csongor és Tünde nem egyszerűen a Gyergyai - mű átvétele, Vörösmarty különféle rétegekkel bővítette a történetet, hogy választ kaphasson kérdéseire.

A mű 1831-ben jelent meg Székesfehérváron, mert ma már kideríthetetlen okok miatt a pesti cenzor nem engedélyezte.. Ám nem keltett különösebb visszhangot, Vörösmarty maga sem volt elégedett vele, A fátyol titkai-ban még egyszer visszatért a témához. Pedig ebbe a művébe mindent belefoglalt, ami a személyes boldogságkeresés élményéről az évek során felhalmozódott benne. Műve magában hordozta az 1820-as évek emberi válságát, mellyel nem volt egyedül: kortársai közül Kölcseyben, Szalayban, Eötvösben is ekkoriban alakult ki az új világ szenvedélyes igenlése, és Széchenyi is ekkoriban fogalmazta nagyhatású művét, a Hitel-t. Művészi leleménye révén áradó történetében lehetővé vált az ellentmondások jelzése is. Vörösmartynak ekkor támadtak kételyei az isteni világrenddel, felismerte, hogy a tudás nem mindenható, de legjobban az izgatta: mi a boldogság és hogyan érhető el? Arra döbbent rá, hogy bizonytalansága az egész emberiség sorsára kivetíthető, de a hármas út szimbolikájában végül saját költői ars poétikáját fogalmazta meg:

Földben állasz mély gyökereddel, 
Égbe nyúlsz magas fejeddel, 
S rajtad csillagok teremnek.

Egyszerre hajtotta őt az elkötelezettség a valósághoz és a romantikus szárnyalás, amelyből alkotói vágya táplálkozott.

Műve egyetemes emberi kérdésekre választ kereső népies - mesés drámai költemény, melynek fő motívumait Gyergyaitól vette át, azt egészítette ki filozófiai igényű gondolati világgal és a mesén belül megújított népiességgel. Modernség és népiesség egyaránt fontos szerepet játszott benne, ezzel szakadt el a forrástól, és emelkedhetett további művei felé.

A romantikusan feszült cselekmény magvát ősrégi történet adta: a két szerelmest, melyből az egyik földöntúli lény, valamilyen ármány elszakította egymástól. A tündér visszatért hazájába, a másik pedig keresésére indult, hogy aztán küzdelmes kalandok után egymáséi legyenek. Vörösmarty története azonban nem ilyen egyszerű, nála nemcsak a két ellentétes világ kapcsolódott össze, a két szereplő vágyódása is ellentétes: az "égi" Tünde a földre, a "földi" Csongor, a fejedelmi udvarban élő királyfi, idős anyjának és apjának a szemefénye, az itt élő Böskétől tisztelt úrfi, az égbe vágyódik. Ezt a két szintet kapcsolta egybe a jelképes csodafa, melyben az almafa - mítosz a Bibliára utal, Éva eredendő bűnére. De itt az aranyalmát is Tünde kínálja, aki Csongor szemében eleinte a Madonnával azonos. A dráma során aztán kiderült: Tünde egyesíti magában mindkét női szerepet, amikor a szerelem teljességét jelentette.

A szerelmi téma azonban itt csak kiindulópontja a mindenség birtokbavételének, az elérhetetlen elérésének teljesség igényű vágyának. Csongor kezdetben a tehetetlenül sodródó falevelekkel azonosította magát:

Nyugtalan vagyok magamban
Örömömben, bánatomban, 
S lelkem vágy szárnyára kél....

Vágyai már eddig is a világ bejárására késztették, most pedig a titokzatos Tündérhonba akart eljutni, hogy annak ismeretlen úrnőjével legyen boldog. Csak miután bekalandozta a tévedések labirintusát, akkor döbbent rá, hogy a boldogság nem egyértelmű fogalom. Első útján Csongor a manóktól elvett örökséggel akarta legyőzni a tér és az idő korlátait, de a gonosz varázslat alatt éppen akkor aludt el, amikor cselekednie kellett volna. Így aztán rádöbbent, hogy ő, aki a végtelenbe vágyott, nem jutott el sehova, mert a káprázatot hajszolta. Ám ez a kezdetben magányos ifjú útja során emberekkel és mesebeli lényekkel került kapcsolatba, ellenségeket és szövetségeseket szerzett maga mellé, megismerte az alá- és fölérendeltségi viszonyokat. Álmaiban csalódva elhatározta, hogy a magányt választja, a semmittevés szabadságát, amikor a manók - Mirigy utasítására - megkötözték. Ez a megalázottság és kiszolgáltatottság lett útjának utolsó tanulsága. Számára ekkor már a halál is megváltás lett volna, de Tünde beavatkozása megértette vele a felkínált választás távlatát, és korlátait. Csongornak nemcsak az élet és a halál között kellett választania, az életet is el kellett olyannak fogadnia, amilyennek utazása közben látta.

Vörösmarty a színhelyek szerinti cselekményt párhuzamosan rendezte el a IV. felvonás fordulópontja (Csongor alva várta Tündét) előtt és után. Mítoszi dél van a kertben, ami elvadultabb, mint volt az elején. A hármas útról érkezett vissza, a III. felvonás a Hajnal, az V. felvonás az Éj országa, előzőleg Miriggyel és Ledérrel, utóbb Tündével szövetkeztek a manók, hogy csodaörökségüket visszaszerezzék. Csongornak már első monológjában egymás mellé került a csillag, a gyöngy és a földi ág. Az útján megtalálta az áhított égi boldogságot (csillag), megtapasztalta a lentet, ahol tevékenységgel kellett felhoznia az értéket(gyöngy), hogy az életet kibírja és eredményessé tegye (földi ág). Ezen az úton nemcsak gyakorlatias gondolkodású vezetőt kapott Balga személyében - mint ahogyan Tündét is Ilma segítette -, de ők azt is bebizonyították nekik, hogy természetes jókedvvel el lehet viselni az élet nyomasztó gondjait, ötletességgel pedig el lehet igazodni a mindennapok zűrzavarában.

Csongor útja során kétszer is találkozott az élet boldogságát a hatalomban látó Fejedelemmel, a pénzt értékelő Kalmárral és a tudományt magasba emelő Tudóssal, akik sem önmagukban, sem az általuk kijelölt célban nem kételkedtek, de útjuk végén ugyanoda tértek vissza, ahonnan elindultak. Allegóriájuk jelentése könnyen megfejthető: a szerényebb célok elérhetők, de a minden megszerzéséről való lemondás magában hordja a bukás lehetőségét.

Mirigy és a három manó a mese leginkább tündéri alakjai, akik a népi világban foglaltak helyet, ugyanúgy, mint Balga és Ilma. Mirigy Tünde arany hajának megszerzésére törekedett, hogy tévútra vezesse Csongort, akit gyűlölt, pedig ő szabadította ki rabságából. Először lányát akarta Csongorhoz adni, akit rókabőrbe öltöztetett, hogy megóvja a földi veszélyektől, de őt megették a manók. Aztán Ledért használta fel, hogy megakadályozza a szerelmesek egymásra találását, de egy véletlen folytán Balgát kellett kiseprűznie Ledér szobájából.

Ledér alakja - Babits szerint - igazi tragédiát hordoz. Az önmagát eladó, érzékeit élvezni tudó széplány ő, akinek kedves romlottsága a vén kerítőnő árnyékában virágzik ki egyetlen epizód erejéig. Mirigy itt nem boszorkány, hanem szédítő rábeszélő, de nem érte el mégsem a célját. Csalódottságában kénytelen volt varázslathoz folyamodni, és Csongor a magát meg nem adó lányalak futva érkezett vissza a hármas útra, ahonnan elindult. Ekkorra végleg kétségbeesett, Mirigy tette nélkül is teljes volt a kiábrándultsága, bujdosásra készült, amikor Mirigyet a manók segítségével Tünde ismét rabbá tette, hogy utolsó próbát tegyen Csongorral.

A manók fontos szereplői a darabnak, van szerepük és szavuk, cselekvésük telve a természettel és az emberekkel. Viselkedésük és nyelvük gyerekes, vad és bizarr képekkel teli. Egyszerre nevettetőek, ugyanakkor féktelenségük és kapzsiságuk miatt nyugtalanítóak, ami különös naivsággal keveredik náluk. Bár mesebeli figurák, de Vörösmartynál Mirigy és a manók világát a valóságos magyar élet képei jellemzik, Mirigy háza olyan, mint egy korabeli csárda, ahol pénzért italt lehetett kapni, és bent Ledér várta Csongort.

Az égi - földi szerelem ellentmondásosságát még egy különös alak, az Éj is fokozta, aki monológjában az anyagi világ történetének keretébe állítja be az emberiséget. Róla mondott halálos ítéletet, pedig ott volt szavaiban a csodálat is a feltörekvő emberiség iránt. Mesefigura ő is, aki egyformán szólt az alkotó emberiségről, a nagyvilágról és Tünde földi szerelméről. Híven önmagához, pesszimista világmagyarázatot adott, Tünde szerelmét megbélyegezte és kirekesztette a halhatatlanságból. Az Éj monológjában Vörösmarty összefoglalta mindazt, amit kora a világ keletkezéséről tudott. A fátyolba rejtőző hölgy - aki magát a világ szülőjének tartotta - társtalan és magányos, és nem mindenható, mert a fény elől neki is el kellett bujdosnia - filozófiáját maga a mese igazította helyre, ellenfele, a Hajnal palotájának felemelkedésével.

A dráma az emberi sorsot a tér és az idő koordináta rendszerében mutatta meg. A tér az egy időben(egyszerre), az idő az egymás után létezők rendje, filozófiai értelemben a tér a külső, az idő a belső szemlélet rendjét mutatja. A tér alaptörvénye a benne létezők mozgásra ítéltsége, az idő maga is mozgás, szüntelen változás. Az egyén időben korlátozott szabadsága vezette rá Tündét, hogy minden, ami nem újítja meg önmagát, mulandó. Csak a hűségre és egymás nélkülözhetetlenségére épített boldogság lehet számára az egyetlen megvalósítható életcél. Ezért lett ő a dráma cselekvő hőse, aki céltudatosan ültette Csongorék kertjébe az aranyalmafát, és azért választotta Ilmát segítőül, mert már régről ismerte Csongort. Csongor égi szerelme fokozatosan alakult át földivé. Először meg sem nézte Tündét, emiatt meg sem ismerte a következő találkozásukkor. Mirigy rontása is Tünde ellen irányult, mert ő tett újra meg újra erőfeszítéseket, hogy egymásra találjanak Csongorral. A földi életben is jobban eligazodott: bízott Ilma hűségében, hangot talált a manókkal, emberi környezetben is tudott tündérvilágot - otthont - teremteni. Nem áldozta fel tündér - mivoltát, de a céltudatos életet választotta, amit Csongor szerelme tehetett tartalmassá. Az emberfaj szerepét vállalta magára, birtokba vette az újra termékennyé váló kertet, hogy ott építse fel a fénypalotát. Ő is változott a történet alatt, Ilma hatására megtanulta a biológiai élet gyakorlatát, és felismertette Csongorral, hogy a korlátlan szabadságról érdemes lemondani, az elérhetetlen ideál helyett őt kell választania, a korlátozott szabadságú embersorsot.

A történet elején a két ifjú lázadó, Csongor és Tünde kilépett védett köréből, és az ismeretlennel találták magukat szembe. A földi dolgokban jártas Ilma és Balga nélkül nem jutottak volna semmire. A rend, ami ellen fellázadtak, zűrzavarrá változott, a semmibe buktak volna ők is, ha nem jutnak hozzá a szerelemhez. A befejezés e beteljesült szerelem homályos világát villantotta fel, de a messziről hallatszó záróének Vörösmarty kételyeit jelezte: mert a szerelem csak a magánéletben jelenthetett megoldást, társadalmilag nem. A magyar költői nyelvnek legszebb diadala a mű" - állapította meg Vörösmarty Csongor és Tündéjéről Beöthy Zsolt, irodalomtörténész. Nem véletlen, hogy ma is gyakran játszott darabja ez a színházaknak, mert minden korszak más - más irányba tudja bővíteni gondolatiságát.

 

Előszó

Vörösmarty Mihály: Előszó

A magyar költészet, a XIX. századi magyar irodalom legnagyobb romantikusa volt Vörösmarty Mihály. Mi nemcsak egyik nemzeti énekük költőjét tiszteljük benne, de azt a történelmi vezetőt is, aki megérezte a változások elkerülhetetlenségét, és a kiteljesedéshez minden eszközt mozgósított. Ha voltak is kétségei, legyőzte azokat, mert reformkori hite éltette: "Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért…" Ám ez a küzdelem végzetessé vált, a 48-as forradalom és szabadságharc elbukott. Vörösmarty mélyen átélte a bukás kudarcát, hiszen eszméi sem diadalmaskodtak ("Miért én éltem, az már dúlva van" ( Emlékkönyvbe), és magánélete is válságba került: gyermekei halála, a megélhetés nehézségei még súlyosabbá tették számára a helyzetet. Magánemberként visszavonulhatott, hogy bérlőként gazdálkodva megteremtse családjának az élet lehetőségét, de költőként nem vonulhatott félre. A történtekbe szinte belerokkant, még legközelebbi barátai is úgy vélték, hogy az őrület határára érkezett.

1850-ben alkalma nyílott költői újjáéledésére, barátai a politikamentes Három regé t akarták megjelentetni, hogy egy kis pénzhez juttassák a nyomorgó költőt. Ez elé írta bevezetésként az Előszót, s hűségét kifejezendő Batthyány Emmának, a kivégzett miniszterelnök lányának ajánlotta. Így hát sem a regék, sem a verse nem jelenhetett meg életében, de alkalmat adott az elmúlt időszak átgondolására, az élet lehetséges folytatásának felvázolására.

Ez a vers egy rapszódia, igazi romantikus találmány. Az óda egyik változata, amikor az indulatok szétfeszítik a szabályos szerkezetet, nyelvi és verselési keretet. Vörösmarty kedvelte ezt a formát, ebben írta látomásainak nagy részét. A "Midőn ezt írtam..." időszak az 1840-es éveket jelenti, amikor úgy tűnt, a reformkor nagy erőfeszítései nem múlnak el nyomtalanul, a világ és a magyarság az értelmes élet megteremtése felé menetel. Romantikus képeivel ezt az időszakot idézte fel először, s a tavasz képével, a hangyaként dolgozó emberekkel jellemezte azt. A nyitóképek párhuzamba állított szinedochék, melyek a résszel az egészre utalnak. Ezek segítségével fejtette ki a költő az emberi teljességet, a létezés elemeinek összerendezettségét:

Küzdött a kéz, a szellem működött, 
Lángolt a gondos ész, a szív remélt.

A "kéz" a fizikai munka, a "szellem" a tágabb értelembe vett kultúra, az "ész" az emberi civilizáció, a "szív" az érzelmi világ kifejezője, ezek összhangja jellemezte ezt a győzedelmes időszakot. Már a Szózat költőjeként is hitte, hogy az "ész, erő és oly szent akarat" sikert fog aratni az egész világon. Itt kozmikus képpel idézte fel az erőfeszítések nyomán bekövetkező egyetlen lehetséges jutalmat: a békét, amint izzadt homlokát törölve elnyeri az "emberüdvöt", a magyarság és a világ önmegvalósításának lehetőségét. Ez az allegórikus megszemélyesítés a fenti munka kozmikus kiterjesztését szolgálta. A történelmi esély az egész világot átformálta:

Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.

Tavaszból nyárba fordult a természet, készen arra, hogy "betakarítsa a termést", de mégsem vált valósággá az álom. A világ forgása is megállt egy pillanatra:

Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.

Ez az a pillanat, amikor a vihar előtt a fák levele meg sem rebben, szinte tapintható a csend. Volt valami vészt jósló is ebben a csendben, amely fenyegetően borult a világra. S "A vész kitört." A vers második része nemcsak 1848 történelmi vihara, a kozmikus képzelet költői kivetítésével az ölés, a pusztulás, a rombolás tényei válnak metaforákká, metonímiákká, többletjelentésű összetett szavakká. A háború iszonyata ez, az embertelenség és a pusztítás romantikus látomása:

.........................Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre, 
Emberszivekben dúltak lábai.

Ezekben a körmondatokban a elmeháborító iszonyat roppant erejű látomásait halmozta, a képek szinte a szürralizmus határán járnak, mert a zseni ráérzett erre a lehetőségre is:

Lélegzetétől meghervadt az élet, 
A szellemek napvilága kialutt.

Ez az égi és földi vihar pusztította el a "tiszta eget", a "zöld ágat", de nehezen lehet egyetlen történelmi esemény képleteként értelmezni. Vörösmarty ugyan nem jutott el a forradalmiság olyan szintjére, mint Petőfi, de jól érezte a kozmikus vész mindent elsöprő erejét. Győztes ebben a harcban csakis az emberellenes "veszetté bőszült szörnyeteg" lehetett, s vesztesei az emberek. Vörösmarty úgy tudta, s az átélt események is őt igazolták: a legjobb szándékú emberi erőfeszítések is kudarcra vannak ítélve, ha az ember "őrült" összetevője veszi át az uralmat a szív felett. A vész leírásában a szavak energiája, erőteljessége és szélsőségessége egyaránt részt vett. Így vált ez a rész a pusztulás, a nyomor, a reménytelenség, a kiszolgáltatottság kifejezésévé. A dinamikus igék után hírtelen elcsendesült a vers, s megállt egy kötőszóhalmozással és alliterációval megerősített, dermesztő nyugalmú képben:

Most tél van és csend és hó és halál.

Ezzel az egyetlen sorral jellemezte a versírás jelenét. Az "és"-ek ismétlésével elkülönítette és megmagyarázta a "tél" mibenlétét: a világ kudarcát, a föld halálát ebbe az egyetlen szóba sűrítette. Itt már a földnek nem földrajzi az értelme, mindent egybemosó ereje a teremtő Istent jelképezi. Ám a világ rossz lett, a "vész" kiszolgáltatta Istennél nagyobb erők vak törvényének, az emberben pedig az állati rész diadalmaskodott az isteni rész felett. Következménye is hasonló méretű, ezért az Isten maga is

Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

Vörösmartynak ez az Isten - képe a világirodalomban is a legmegrendítőbb: olyan, aki élete, műve csődjét látva mélységes bánatában megőszült, megöregedett, s nem a bibliai: a teremtés után az önmaga vállát veregető. S itt a költemény véget is érhetne, de Vörösmarty öniróniája tovább íratja a sorokat. Ahogy a természet rendje az örök körforgás, úgy

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, 
S az agg föld tán vendéghajat veszen,

Ebben a befejező metaforában a megőszülő teremtőhöz az ősz kettős értelmét használta fel a költő, de megifjodása látszólagos lesz, ez után a tél után csakis a hamis tavasz érkezhet el. "Jókedvet és ifjuságot" hazudva az egész természeti körforgás újra kezdődhet, de nem a belenyugvással, hanem egy kételkedő kérdéssel zárta a verset:

Kérdjétek akkor ezt a vén kacért, 
Hova tevé boldogtalan fiait?

Volt - e értelme a hatalmas véráldozatnak, kérdezte a költő, ha nem hozta el a várt eredményt? A válasz akkor még egyértelműen a nem volt Vörösmarty részéről, de ezzel a kérdéssel a szabadságharc mártírjait is elsirathatta...

A halál küszöbére mégsem ezzel a gondolattal lépett. Öt évvel később keletkezett A vén cigány című verse, melyet még a kortársak is egy bomlott agy termékének tartottak. Pedig ez a vers hozta meg számára gondolatainak letisztulását. Ki nem fejtett víziókon, látomásokon, történelmi utalásokon keresztül újra feltámadt a versben a kozmikus vész. Ez a vihar is "ordít", "sír", "bömböl", tombol és pusztít. A nyomor helyett azonban Noé bárkája tűnik fel a végén, mely egy új világot zárt magába. A költő rájött, szükség van ezekre a viharokra, hogy a föld megtisztulhasson - "Lesz még egyszer ünnep a világon" - hirdette ezzel a versével. 

A merengőhöz

Vörösmarty Mihály: A merengőhöz
(Laurának)

Vörösmarty fiatal joghallgatóként a Perczel családnál volt házitanító, s beleszeretett - Perczel Mór kifejezése szerint - "házunk lányába". Ez a szerelem a köztük lévő hatalmas társadalmi különbség miatt nem teljesedhetett be. A feljegyzések nem is szólnak arról, mit érzett a lány, de a költőnek Etelka lett az eszménye, 10 évig minden lányalakjában őt mintázta. 1839-ben vette észe, hogy szerelem nélkül telt el az élete. Késő vágy című versében már szinte le is mondott erről az érzésről, amikor váratlanul, csaknem 43 éves korában, újra feltámadt benne. Beleszeretett Bajza József sógornőjébe, Csajághy Laurá ba, aki 20 évvel volt fiatalabb nála. Utolsó lehetőségként élte meg ezt a szerelmet, ezért türelmetlenül és erőszakosan tört célja felé. Laura először nem fogadta el a "nagy költő" felkínált érzelmeit, majd igent mondott. Ez a vers lett Vörösmarty menyasszonyi ajándéka.

Mivel ez egy szerelmes vers, morális gondolati anyaga csak féligazságokat tartalmaz. Kettejükre nézve igazak lehettek akkor és ott, de az idő múlásával az élet egészére vonatkoztatva valóságtartalma megfogyott. Ebből a későn érkezett szerelemből már nem a lángolás, hanem az aggódás sugárzik. Az öregedő költő faggatja benne fiatal szerelmesét, s ha nem olyan fiatal Laura, ő is rájöhetett volna, hogy a boldogító igen kimondásával elbúcsúzhat az ábrándok világától. Találkozásuk előtt Laurának is volt egy sikertelen szerelme- ezt közös vonásként könyvelte el a költő - s ennek tudatában próbálta megnyugtatni a lányt:

Nézd a világot: annyi milliója, 
S köztük valódi boldog olly kevés.

Arra érzett rá a költő, hogy legnagyobb szerelmi vetélytársa nem egy másik férfi lesz, hanem a fiatal lány ábrándvilága. Ezért akarta az ábrándokról lebeszélni, hiszen számára az már valóban csak "kancsalúl, festett egekbe" való nézésnek számított. Pedig az emberek nem tudnak ábrándok nélkül élni, s ezt ő is jól tudta. Korábbi, Ábránd című versében - amikor még harcolnia kellett Lauráért - ő is mindent megígért a szeretett hölgynek, ha viszonozza érzelmeit. Akkor udvarolt, most pedig vőlegényként paradox a helyzete: meg kellett védeni költő - önmagától a lányt, hogy megtarthassa férfi - önmagának.

Húsz éves korban fontos kérdés: mi teszi az embert boldoggá? Vörösmarty már korábban, a Csongor és Tündében végiggondolta a "kincs, hír, gyönyör" lehetőségét, s akkor még úgy tudta, nem ezek, csak a szerelem boldogítja az embert. De ekkor már nem hitt a romantikusan felfokozott érzésben, hanem csak az élethez közelítőben. Finom költői képeivel ezt akarta szuggerálni:

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; 
A látni vágyó napba nem tekint; 
........................................................
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.

Megérezte -e Laura, hogy csak a boldogságát féltő férfi akarja megtartani őt, vagy megsejtette, hogy mi vár rá feleségként? Vagy önmagát akarta elkábítani ezekkel a sorokkal a költő? Abban azért a "felnőttek" tudását közvetítette: "Egész világ nem ami birtokunk." Amíg fiatal az ember, mindent akar, s egyszerre, azonnal - ez így természetes. De Vörösmarty már azt is tudta, hogy amire vágyunk, abból egyre kevesebbet tudunk megszerezni. Ezért is kínálta menyasszonyának a középutat:

A mennyit a szív felfoghat magába, 
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

Nem kevés ez sem, ha igazán belegondolunk, de nem az egész világ, csak karnyújtásnyira az élet...

A Szózat költője ebben a versében játszott az idősíkokkal. Romantikus metaforájával - "kebel, mint kicsiny tanya" - fogalmazta meg Laura értékét, mert megrémítette a sejtelmesen romantikus "holt fény" és ködvárak zajában felmerülő "szívmagány". Szinte szuggerálta a lányt, hogy őt válassza, a "kínáló közel" - t, a "bírhatót" , s ne a szebb, de csalfább távolt, az "álompénzen" megvásárolhatót. A vers végén azért az is kiderül, mindezeket merő önzése mondatta vele, hiszen nem akarta senkinek átengedni már Laurát, önmagának akarta megtartani "nap"-ként, derűként. Szép költői játék a befejező kép is: azt kívánja, hogy Laura Noé reptetett madaraként csak rá találjon, s a szerelmes férfi önzésével kérlelte: érje be egyetlen "zöld ággal", ne vágyjon "egész erdő virányára."

1843-ban megesküdtek, 5 gyermekük született, melyek közül kettő gyermekbetegségben a szabadságharc idején meghalt. Családi életükre nem emlékeztetnek idilli képek, hiszen a szerelmes versek innentől jószerével eltűntek Vörösmarty verseiből. Nem is volt ez költői szokás, feleségéhez először Petőfi írt szerelmes verset, s a későbbi korok költészetében is ritkák ezek. Pedig Laura jó feleség lett, zokszó nélkül viselte sorsát: biztos hátteret biztosított a nemzet legnagyobb költőjének az alkotáshoz, a munkához. Vörösmarty egy idő után mégis terhesnek érezte a szeretetét, segíteni akarását, keserű Bordal a erről árulkodik. Pedig nem volt túlságosan sok ideje családjára, napi robotjában többnyire magára hagyta feleségé. Ezt ő is érezte, s egy epigrammában meg is fogalmazta:

Nem fáradsz - e rám mosolyogni, ha csüggedek és ha
megszédít a gond, tűrni szeszélyeimet? 
Nagy feladás vár rád: fiatal szívednek erényét
tenni napul megtört életem árnya fölé.

Nem véletlen, hogy a vers átadása után szótlanul távozott "hazunnan"... De Laura nem fáradt bele ebbe akkor sem, amikor a nemzet költője sikeres volt, s akkor sem, amikor a bukás után nehézségek vártak rájuk...