A Tiszta szívvel-Születésnapomra

A Tiszta szívvel és a Születésnapomra című József Attila versek összehasonlítása

A XX. század egyik legnagyobb hatású költője József Attila volt. "Csodagyerekként" már 17 évesen megjelenthette első verseskötetét, hogy aztán 32 évesen maga zárhassa le életét a szárszói állomáson. E rövid idő alatt költőileg kiteljesedett, de emberileg csak a kudarcokat leltározhatta. Nem kapott semmilyen elismerést, bátorítást, segítőtársak hiányában nem látott más megoldást. Versei azonban halála után életre keltek, nemcsak betetőzte a magyar irodalom Petőfitől Adyn keresztül ívelő sorozatát, de hosszú időre a magyar költészet további menetét is megszabta.

Ezt a két verset pályája elején és végén írta. Az 1925-ös Tiszta szívvel bezárta előtte az egyetemet és kinyitotta az irodalom kapuját: ezzel a versével vált beérkezett költővé. A Születésnapomra 1932-ben, a nagy gondolati versek árnyékában született.

József Attila vallomásos költő volt, miként vállalt elődeinek többsége, szinte minden verse ars poetica - szerű megnyilatkozás. Ezek azért is érdekesek, mert költői sorsának sajátos feldolgozást jelentik az életműben. Ilyen a Tiszta szívvel című is, amely a hiány verse. A fiatal költő felmérte benne lehetőségeit, s rátalált egyetlen kincsére: tiszta szívére. Szegedi egyetemista ekkor, hatalmas lendülettel vetette bele magát a tudományokba, hogy önmagának és a külvilágnak bizonyítson, de a rendszer minden emberit megtagadott tőle:

Nincsen apám, sem anyám, 
se istenem, se hazám.

A vers első részében felsorolt 8 főnévvel foglalta össze a legfontosabb emberi szükségleteket, s nem tagadta meg azokat, miként kritikusai - és Horger Antal - vélték, csak pontos állapotleírásával hiányukat rögzítette. Lázadásának a valóság adja az alapját, de ekkor még volt elegendő ereje is a hiányok elviselésére. Vagányos legyintéssel gondolta végig helyzetét, s elszánta magát az egyetlen lehetséges útra:

Húsz esztendőm hatalom, 
húsz esztendőm eladom...

akár az ördögnek is, mert nincs más lehetősége, habár akkor tiszta szívével "akár" embert is ölhet... Innen a vers balladai titokzatossággal szolgáltatott igazságot az egyénnek: ha a betyárok sorsa is vár rá tettéért, tisztasága akkor is megmarad:

s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.

Ebben a versben a korai József Attila versekre jellemző hetyke hang dominál. A vers egyszerűsége ma is lenyűgöző, a forma is megemeli a gondolat erejét, hiszen az ősi nyolcas sorok népdalritmusa ellentétes a benne foglaltakkal. Árvasága és kifosztottsága motiválta lázadását, de nem vált ettől cinikussá. Bármi is történt vele az életben, mindig hitt abban, hogy a megrontó erőkkel szemben az emberi teljességet kell megőrizni. Későbbi nagy gondolati verseiben is ezt az értéket védte filozófiai igényességgel, elkötelezettséggel. Ars poeticá -jában fogalmazta meg azt a magas erkölcsi mércét, mellyel e barbár korra válaszolt:

A mindenséggel mérd magad!

De ezt már csak a benne lévő társadalmi lény hitte, magánemberként már nem talált ehhez fogódzókat. Költőiségét nem sikerült elismertetnie, megalázó szegénységben nyomorgott, emberi kapcsolatai kudarcra voltak ítélve. 1932-ben már csak a költői munka tartotta össze, csak "a működésben" találta meg önmagát. A pszichoanalitikai kezelés, a Freud tanaival való foglalkozás, a Dosztojevszkij - élmény és az egzisztencialista filozófia egymást kölcsönösen támogatva ösztönözte a költőt arra, hogy a lét minden helyzetét megvizsgálja, és költői témává tegye azokat. Makacsul nyomozta önmagában azt a bűnt, amivel élete büntetését kiérdemelte. Egy prózai töredéke is erről tanúskodik:

Harminckét évvel ezelőtt - a fegyintézet nyilvántartó könyve szerint pontosan 1905. április 11-én este 9 órakor - lázadás, kémkedés, rám bízott titkok elárulása, szeméremsértés, közveszélyes munkakerülés, állandó botrányokozás, beteges hazudozás miatt örökös dologházi fenyítésre ítéltek, kilenc hónapig tartó vizsgálati fogság után, elutasítva kegyelmi kérvényemet, átutaltak a javíthatatlan bűnözők világába...

Tehát életre ítéltetett, s születésnapi ajándékként - szokása szerint - egy (ironikus) költeménnyel lepte meg magát. A Születésnapomra című vers azonban nemcsak különleges rímtechnikája miatt vált az életmű érdekes darabjává, mert a játékos forma kemény ítéletet rejt:

S még havi kétszáz sose telt. Az ám, Hazám.

A korabeli nóta szerint "havi kétszáz fix-szel" már viccelni is lehet, így tehát érthető a költő elkeseredése. Átgondolva dolgait ekkor arra a következtetésre jutott, hogy a Horger - affér vitte félre pályáját, ezért lett a már 20 évesen megjósolt "töltőtollkoptató szegény legénnyé" s nem tanárrá. Ha "gyönyörűszép szíve" meg is kopott ekkorra, még saját értékeivel le tudta győzni ellenfeleit, s ezzel önmaga számára is tudott egyféle vigaszt nyújtani:

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

Ez ebben a helyzetben is a költői sors tudatos vállalása, ekkor sem tagadta meg önmagát. Jól van ez így, hiszen verseivel valóban újszerűen közeledett a kor jelenségeihez, s olyan egyedi választ adott a nagy kérdésekre, amelyet ma sem haladott meg senki. Nagy kár, hogy az emiatt érzett büszkesége már nem volt elegendő ahhoz, hogy egyéni sorsát továbbra is elviselje.

József Attila e két versének megírása közt viszonylag kevés idő telt el - csak ennyi adatott a költői munkára - ám bennük feszül az egész életmű, a költő teljes személyisége. A kezdeti fiatalos, hetyke lendületét fokozatosan felfalta a neki jutott kisszerű élet, de vállalt költői feladatát maradéktalanul teljesítette. 

József Attila és Radnóti naplója


József Attila és Radnóti Miklós naplója

napló a kötetlen epikai műfajok egyike, melyben a szerző naponta vagy nagyobb időegységekként feljegyzi az említésre méltó dolgokat: a vele történteket, a külvilág fontos eseményeit, az őt foglalkoztató gondolatokat. Minden nap leülni és írni jellemnevelő módszernek sem rossz, kell hozzá egy kis exhibicionizmus, egy kis grafománia, de a társasághiány is kikényszerítheti az állandó feljegyzések készítését. A pletykára éhes olvasók ezt olyan ismeretekért olvassák, amilyeneket csak az ilyen szubjektív írásokból lehet megszerezni. Pedig a naplók források is, kendőzetlenül vallanak egy korról, az írójukról úgy, ahogyan más irodalmi műfajok nem mernek. Ha kell is elfogadásukhoz egy kis kritika, alapvetően érdekes olvasmányok, mert az élet írja a legérdekesebb történeteket és a naplók ezeket rögzítik.

József Attila naplóját pszichoanalitikai kezelése hívta életre Szabad - ötletek jegyzéke két ülésben a címe, melyet 1936. május 22-én kezdett el írni a Japán Kávéházban, s két nap múlva a Korong utcai lakásában fejezett be. Ilyenformán ez nem egy szokványos napló, hanem öngyógyítási kísérlet, melyet híre sokáig a legendák világában tartott. Sokan hivatkoztak rá, sokan idéztek belőle részleteket, számtalan formában terjedt, míg végül 1990-ben az Atlantisz Kiadó megjelentette, s ezzel meg is osztotta a közvéleményt. Egyesek féltették tőle a költő megítélését, hisz a lélek legmélyebb bugyraiból törtek fel a benne lévő mondatok. Mások örültek neki s a költői bátorság példájaként tekintettek gondolataira.

A szabad asszociációs írási technikát - amivel ez a napló is készült - először a szürrealisták alkalmazták, de ez volt a pszichoanalízis módszere is. Amikor szabadon ábrándozunk, amikor eltűnődünk, amikor egy-egy témáról ide - oda kalandozunk, magunk sem értjük, hogy jut eszünkbe az a sok furcsaság. Leírni nem is tudjuk gyorsaságuk és a felettes énünk kontrollja miatt. A laza szálakon társuló képek, ötletek halmazát nem a racionális gondolkodás fogja össze, hanem az érzelmek - szocializált személyiségünk ezért is szűri meg ezeket.

Stoll Béla filológia jegyzeteivel ellátva jelent meg József Attila naplója, a csonka kivonatok után végre az eredeti, ami különleges olvasmány, "a mélység üzenete". A Szabad ötletekben - Bagdy Emőke pszichológus szerint - nyomon követhető, hogyan jut magasabb szintre az a belső anyag, amelyből összeáll a költői üzenet. A versek már ennek a területnek lepárolt megjelenései, itt azonban még olyan tartományok szólítanak meg bennünket, melyeket egyébként képtelenek lennénk elérni. József Attila céltudatosan vállalkozott erre az önvallomásra, eme sötét erők arcában is megmutatta magát, hogy aztán magyarázza meg valaki számára, mi is ez, ami ugyancsak ő. Önanalízis céljából készült tehát, kicsit magának, kicsit orvosának, Gyömrői Editnek, aki végül nem is olvasta ezt, mert amikor látta, hogy a költő beleszeretett, átadta páciense kezelését.

József Attila mag is tisztában volt írása hordalékosságával:

Elolvastam, amit írtam, itt - ott a durvaságok láttán szorongás fogott el, elszomorodtam. Most folytatom, mert talán mégis lehet belőlem valami - mégiscsak megértek valamit...

S ahol ez a cél tudatos, ott a racionalitás pontosan működött egy ideig, de két mondat után újra lenn járt a tudattalan olyan mélységeiben, ahol szertelen önkényességgel kapcsolódtak össze a nem mindig szalonképes tartalmak, s amelyeknek mégis csak az volt a legfőbb célja, hogy megértse önmagát. A mai tudományos ismeretek birtokában már tudjuk, hogyan lehetett volna meggyógyítani József Attilát, de akkor a pszichoanalízis nem segített rajta, és további sorsát ismerjük. Pedig ez a napló is arról szól, hogyan szerette volna legyőzni mindazt, aminek bekövetkeztétől úgy rettegett.

Ez nem tipikus irodalmi alkotás. A pszichológusok óva intenek mindenkit attól, hogy felkészülés nélkül olvassák, vagy hogy önkényesen kiragadott idézetekkel bárki bármit is igazolni próbáljon. Bagdy Emőke azt is elegendőnek tartja, ha olvasás előtt mindenki magán kipróbálja, hogyan működik a szabad asszociációs módszer. Ha van elegendő bátorsága, akkor rá kell jönnie, hogy ezek a sötétségek mindannyiónkban ott vannak, s kell is, hogy ott legyenek, mert a fény csak árnyékkal élhet. Ha így indulunk neki a napló olvasásnak, ha nem minősítünk olvasás közben, akkor elámulhatunk a költő öngyógyító elszántságán, s újabb ismeretekkel is gyarapodhatunk róla. Megérthetjük például a Foglalatba leírtakat:

Az a szerencsétlen, aki ezeket írta, mérhetetlenül áhítozik a szeretetre, hogy a szeretet tartsa vissza őt olyan dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenn...

A Szabad ötletek... a magyar irodalom egyetlen olyan életrajzi szövege, amely élményanyagot tartalmaz, ezért is tanácstalan vele az irodalomtudomány. Azért tartották sokáig távol a magyar olvasótól, mert "kényszerképzeteket tartalmazónak" vélték, pedig azóta kiderült, igazi mélylélektani önéletrajz. Az események több szinten zajlanak benne, az egyes időrétegeket szabad asszociációs foszlányok kötik át, az egyes személyek újra meg újra előkerülnek. A feltárás üteme gyors, kevés az elfojtó ellenállás, zavaró momentumként a külvilág eseményei csak ritkán ékelődnek be a szövegbe. Az ambivalens indulatok fő célpontja Gyömrői Edit, az ő személyére vetülnek a múlt eseményei, személyei. A laikus olvasó számára azért válik bonyolulttá a napló, mert az automatikus írás és a látszólagos szerkezetnélküliség kedvez a szexuális traumák felsorolásának. Ez a feljegyzés ezért nagyon sok anyagot tartalmaz az infantilis szexualitás területéről. Ugyanakkor sok olyan tényt is rögzít, amelyek az életutat teszik érthetőbbé és teljessé.

József Attilának ez az önéletrajza a legőszintébb és a legnyíltabb, sokkal jobban kötődik egyéni sorsához, mint bármelyik. Csak ennek segítségével érthetjük meg, hogy kora gyermekkora ilyen elementáris megvallásával tudott eljutni a korábban erősen idealizált anyakép megtagadásáig. Fel kellett bontania az anya, a testvérek, a rokonok alakja köré szőtt mítikus burkot, hogy a reális szituációk kerülhessenek bele verseibe. Igazság és valóság, kényszerűség és gonosz tett így került szoros közelségbe egymással a szabad asszociációkban. "A legjobb, ha mindent kimondok" - vallotta, mert így érthette meg az összefüggéseket. Neki erre volt szüksége, az olvasó meg eldöntheti, mit olvasott: önvallomást, naplót, szürrealista szabadverset, vagy páncélszekrény mélyére való kóranyagot. S ha megértette, egy kései siratással megemlékezhet a magyar irodalom e nagyszerű alakjáról.

Egészen más jellegű Radnóti Miklós naplója, mely szintén hosszú megkéséssel jelent meg 1989-ben. Az ő esetében nem egyetlen, sok füzetről van szó, melyeket 1934 és 1943 között irogatott és át-átmásolt egy vastagabb könyvbe. Radnóti Miklós felesége már 1945-ben közölt belőle részleteket, s 1957-ben a József Attila Emlékkönyvben Szabolcsi Miklós közreadta a nagyra becsült pályatársról szóló részleteket. Aztán hosszú csend következett, melyet csak a Kritika 1982-es összeállítása és Bálint András pódiumszerű előadóestje tört meg.

Milyen botrányos mondatok miatt nem jelenhetett meg 45 éven keresztül? Hát találunk benne kemény megállapításokat:

"Az a dög Babits...", a Szép Szó többet ártott, mint használt, Kassák Apollinaire kritikájában gyáván elhallgatta a fordító, a zsidósága miatt letiltott Radnóti nevét, Szabó Lőrinc csak Babits ravatalánál mondott igazat, Márai túlságosan "fogékony", Illyésben túlteng a próza, némely fordítása "darabos és süket", stb. Az irodalmon túl a politikáról is voltak megjegyzései, de nem ezek jelentik a napló lényegét.

A prózaírói ambíciókat is melengető költő nagyon is irodalmi műfajként kezelte a naplót, gondosan írta, csiszolgatta, egyes részeit átmásolta, publikálásra szánta - ezt is az alkotás egyik lehetséges módjának tartotta. Naplója - munkaszolgálat közben is - költői:

...csodálatos éjszaka, a csillagok éjszaka a hajamra ültek...

Írása folyamatos vallomás a költői alkotások születéséről, s mint ilyen, nagyon fontos alkotás - lélektani dokumentum is, mely bizonyítja, mit jelentett Radnóti számára a költészet. S fontos kordokumentum is, hiszen Radnóti öntudatosan egy nemzedék középpontjának vallotta magát - bár Babitsék ezt a szerepet Weöres Sándornak szánták - és nemzedéke nevében tőmondatokban rögzítette, kommentálta az eseményeket. De itt is költőként: "Eti meghalt, Varsó is elesett.", "Európának lenni lélekállapot.", "Megvan a bécsi döntés, büdösödünk.", stb. A Napló kétharmada a munkaszolgálatok közben született, akkoriban ez volt az egyetlen lehetősége a szellemi lét gyakorlására. Ezért is érezhette:

...ezt az egészet csak meleg és büdös kollektivitásban lehet kibírni...

Hősiesen védené ott is idillre hajlamos, panteisztikus világképét, ám lépten - nyomon testi és lelki zúzódásokat szenvedett, és rá kellett döbbennie a korabeli magyar valóság elviselhetetlenségére:

A zsidóság alapproblémám, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok.

Magyarságtudata minden szenvedése ellenére racionális, mentes tudott maradni minden gőztől:

Mi a magyar? Olvassátok Aranyt és Petrovicsot! Megtudjátok! És írjatok magyarul, becsületesen, azok magyar művek lesznek. De - teszem hozzá dühösen - aki túl sokat beszél arról, hogy mi a magyar, ahelyett, hogy alkotna, azt szájon kell vágni...

Szégyenkezett a nemzet helyett, hogy József Attila verseit csak halála után vette meg "a ringyó, nyavalyás közönség"

Ehhez az kellett, hogy egy csodálatos kedvességű fiatal férfit kiszedjenek a tehervonat ütközői közül, és összetört tagokkal, s régen összetört lélekkel eltemessenek...

De önmaga miatt is szégyenkezett, amikor újraolvasva jegyzeteit, úgy érezte, máris megszokta a háborús idők aljasságait. Szorongó álmai voltak, ha nem sikerült a verse, ilyenkor nemcsak a világtól, önmagától is undorodott. A Napló arra is tanúság, hogy tudta, nincs remény arra, hogy személy szerint ő is elérje a "túlsó partot", de az embertelen megpróbáltatások közepette sem veszett ki belőle ez a távlat. Amikor a németek bevonulta Párizsba, a következő sorokat írta:

Fáradt vagyok, s csak a vers érdekelne - a mű. S tudom ugyanakkor, hogy ettől a harctól függ a mű sorsa, az életem is...

Kegyetlen őszinteségű feljegyzéseivel megrajzolta számunkra azt az értékrendet, amiben hitt, és a naplóban megjelenő szimpátiáit, ellenszenveit is igazolta az idő. Több mint négy évtized után megszólalt általa a költő saját védelmében, szétfoszlatta a személye köré font hamis legendákat, segített elrendezni a közelmúlt ma is bonyolult irodalmi kérdéseit. S közben - mintegy mellékesen - megismerhetjük a napló soraiból hallatlanul rokonszenves egyéniségét, aki a tragikus viszonyok között is megőrizte az élet szépségei iránti érzékét, mert az élet szerelmese volt. Idilljeit állította szembe az embertelenséggel, mely őt elpusztíthatja, de írásait nem. Ahogy a festőbarátok képeiről írt, ahogy zenei élményeit rögzítette, ahogy feleségéről beszélt, önmagáról vallott. Nem forradalmárként, csak baloldali költőként élt a nap minden percében, s a borzalmak elviselésében segítette humorérzéke is. Naplóját is áthatja az a keserédes, fanyar mosoly, mellyel életét élte. Nem tragikus sorsa tette őt nagy költővé, mint ahogyan azt némelyek állítják, hanem egész lénye, tehetsége - melyet kimunkált, továbbfejlesztett, és hallatlan tudatossággal bontott ki.

Naplója életműve szerves része. Nemcsak azért, amit Melczer Tibor, az utószó és a jegyzetek írója állít: költészete naplóként, naplója költészetként olvasható. Hanem azért is, mert a költő minden mondata mögött esztétikai - etikai - gondolati és érzelmi egység, eltökélt humanizmus áll. Radnóti naplójában nincs meghasonlottság, egy percre sem adta fel kristálytiszta identitását: emberségét, költőiségét, magyarságát, egyetemességét. Írása azért is rokonszenves, mert művészi formát kapott benne minden élménye, mértéket és arányt, maradandóságot az eliramodó lét... Ez az erkölcsi érzékkel megírt mű védőbeszéd és önostorozás, írója önként állt a lelkiismeret ítélőszéke elé, s ezzel a tettével azt is bebizonyította, hogy milyen tehetsége volt a munkában, szerelemben, szemlélődésben feloldódást találó élethez. A napló sorai azonban azt is igazolják, szelídsége nem volt galamblelkűség, fegyver volt számára a toll: az önérzet és szelídség fegyvere.

József Attila és Radnóti Miklós naplója voltaképpen nem hasonlítható össze, de a két személyt összekötötte gondolkodásuk, mentalitásuk, a kor, amiben éltek. Számomra ezek a naplók sokat adtak, hiszen íróiktól kaptak világnézetemet, szemléletemet: eleinte pótapáim lettek, majd "vélem nőtt barátként" kísértek. Sok új ismeretre, összefüggésre jöttem rá olvasás közben, segítettek életem elrendezésben. S nekem a naplókból kiderült a nagy titok is: milyen erők munkálkodtak közre abban, hogy az azonos helyzetekből József Attila nem, Radnóti győztesként tudott kikeveredni... 

József Attila-Óda-Radnóti Tétova óda


József Attila: Óda - Radnóti Miklós: Tétova óda összehasonlítása

A XX. századi magyar irodalom két meghatározó alakja József Attila és Radnóti Miklós, akik ugyan fiatalon, 32 és 35 évesen távoztak el e földi létből, de teljes és nagyhatású életművet hagytak maguk után. A csodagyerekként induló József Attilának a szegénység és az elismerés hiánya maradt állandó kísérője. Baloldali elkötelezettségével "az ucca és a föld" fiainak akart szószólója lenni, de filozófiai töltésű versei - mellyel a magyar irodalmat megújította - életében csak kevesekhez jutottak el, magánemberi gondjait pedig csak a halállal tudta "megoldani". Radnótit zsidó származása, baloldali gondolkodása szorította az élet peremére, tragikus sors jutott neki osztályrészül. Törékeny testében azonban kemény lélek lakott, élete utolsó pillanatáig teljesítette maga vállalt feladatát, a szellemi ellenállást. Talán az sem véletlen, hogy ők ketten írták meg a XX. századi szerelmi költészet két nagyhatású versét, melyeket a szerelmi témán kívül a műfaj is összekapcsol. A két vers azonban teljesen eltér egymástól.

József Attila az Ódában magát a szerelmet fogalmazta meg férfi és nő egymásrautaltságának legvégső biológiai, pszichológiai és társadalmi törvényei segítségével. Pedig ezt a verset - az életrajzi adatok szerint - egy futó kapcsolat ihlette, de lángjától ma is megpecsételődik az, akihez hozzáér. Az ismeretlen, "magas, karcsú, éjfekete szemű " lánynak az volt a küldetése, hogy a költő szívének "legmélyebb üregeiben" szóra bírja a "fondor magányt" s a "mindenséget". A természet és a tárgyak a lányt idézik, a beteljesedett, viszonzott szerelem képei is erősek: bölcső, sír, eleven ágy...(Ezt érezte meg az ekkor vele élettársi kapcsolatban élő Szántó Judit, amikor a vers miatt öngyilkosságot kísérelt meg...) Ebből a pillanatnyi, egyszeri és egyedi realitásból - a mozdulatlanul szemlélődő költő impresszionista képéből - indul el a szemlélődés, hogy az élő szervezet anatómiai szövevényét járjuk végig a költővel, majd onnan kilépve az egyedi emberi társulás, a kétezer millió emberből kiválasztódó két ember bonyolult összefüggéséig emelkedjünk. A lehetséges és a valóságos szerelmet mutatja be a költő képileg, érzelmileg és gondolatilag, hogy ráébresszen bennünket arra: a szerelem nemcsak az ösztönök dolga, az értelemé is, ha az ember tudatosan vállalja s élete lényeges elemévé növeli értelmével az ösztönös érzéseket:

A pillanatok zörögve elvonulnak, 
de te némán ülsz fülemben. 
Csillagok gyúlnak és lehullnak, 
de te megálltál szememben.

József Attila ebben a versben megfogalmazta mindazt, amit magában hordozott a szerelemről: férfi és nő örök egymásra utaltságát és örök disszonanciáját. Megmutatta: mi van bennem? (3. rész) és mit látok benned? (4. rész), s mindezzel az érzéseket és a mindenséget egyszerre összegezte. Pontosan tudta, hogy a szerelem az örök értéket, a halhatatlanságot hordozza, ez az egyetlen olyan erő, mely a pusztulás és a halál tudatát feloldhatja. Csak az elérhetetlen - elért szerelem képes arra, hogy elveszejtse-újjászülje az embert!

Az Óda különleges értékét sokszínűsége adja, hiszen japános finomságok, a modern természettudomány, szerelmi őrület és csöndes könyörgés, halálsejtelem keveredik benne. Ebben a versben is készülődik a csüggedés, a jelen is csak emlékszerű, de aztán frissen - komolyan, szemérmesen, naivul, férfiasan kitör a költőből a roppant vallomás. (Fejtő) Közben a költő magát is figyelte: nemcsak a vágytól elragadtatottat, hanem a szavak megszállottját is. Ezért aztán a végig intellektuális és himnikus feszültségű rapszódia - mely az óda egyik vállfaja - váratlanul és hirtelenül egy könnyeden csapódó dallá csendesül, a bonyolult rímelésű és mondatszerkezetű strófák pedig szabályos, pársoros népdalformában érnek véget. A vers nagy mondanivalója a Mellékdalban van elrejtve, az ösztönöknek és a társadalmi viszonyoknak ez az elviselhetetlen bonyolultsága -mellyel egész életében viaskodott a költő - itt oldódik fel. Ezt a részt csak az írhatta meg, aki átélte a szerelem újrafelfedezésének szükségességét, s közel is jutott hozzá. Igaz, számára a szerelem csak 2talán" maradt, de hitte, hogy egyszer az egész társadalom törvénye a "tiszta beszéd" lesz, s ez elhozza mindenki számára az értelmes, élni érdemes, szép, harmonikus életet.

Radnóti Tétova ódája tíz év múlva íródott, amikor a költő már régen nem "tétova", alkotó ereje teljében volt, de tudta: "szerelme rejtett csillagrendszeréről" csak így szólhat, ha az érzés szövevényességét nem akarja feláldozni a szavak racionális valóságának. Látásmódja sokban megegyezik a József Attiláéval, hiszen az ő képei is - a maguk sűrített módján - az "örök anyag" mozgásáról beszélnek:

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét
és néha meg olyan, oly biztos és örök, 
mint kőben a megkövesült csigaház.

A kövek ősanyag jellegűknél fogva már önmagukban is a biztonság képzetét keltik, melyet "a megkövesült csigaház" képe tovább erősít. Egy ilyen szerelem valóban állandó gazdagodást és állandóan megújuló életet jelenthetett a költő számára. Fanni nem sejtelmességével, titokzatosságával, hanem reális valóságával inspirálta a költőt, azzal lett belőle több, mint egyszerű múzsa - "harcaim társa", "hitvesem és barátom" - mindaz, amit az átlagember önmagának is kívánhat. Radnóti talán Fanni személyiségének állandóan jelenlévő volta miatt keresgélte azt a képet, mellyel elmondhatná nagyságát. Tudós költőként tudta, a szerelmi líra története telve a "minek nevezzelek?" kérdéseivel, s érett férfiként tisztában volt a szerelem sokdimenziójú természetével. A költői meditációnak ezért is jutott hely ebben a szerelmes versben, hiszen ez a kettő szétválaszthatatlan volt számára:

mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem, 
míg csont marad belőlem, s néhány hajcsomó.

Az pedig, hogy az életet jelentő szerelem és a költői hivatás képe a halálba torkollik a versben, nem véletlen, Erosz és Thanatosz közeli rokonok a mitológiában, s a költő balsejtelmeit már korábban is megfogalmazta.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszu volt a nap, -

sorral mintegy kettévágja versét: míg az első rész felfelé ívelő tere az elvont boldogságot, a biztonságot, az állandóságot hordozza, a második rész ennek ellenkezőjébe megy át: bensőségesebbé, zártabbá, a mindennapi munka terheitől meggyötört házaspár estjének életképévé válik. Radnótiéknak egész életükben küszködniük kellett a szegénységgel, anyagi gondjaik ekkor, a háború viszontagságai alatt megsokasodtak. A költő erre az időre már semmilyen fizetéssel járó munkát nem kapott, Fanni mögé is oda kell képzelnünk a rosszul megfizetett munkák képét, mely inkább ingerlékenységet, mint szerelmes gyengédséget vált ki az emberből. Ám a költő gyengédséggel vette körül hitvesét, aki jelenlétével költőivé tette együttlétüket. A banális esti környezet, a szerény vacsora maradványai, a tárgyak megfosztódnak prózai mivoltuktól, s a szerelmet közvetítik. A költő kapcsolatát a külvilág veszélyeztette ugyan, de nem tudta szétszakítani. Szerelmük magasrendű volt, ahol a nő egyenrangú társként osztozott a férfi munkájában, együtt vívta vele harcát. Nemcsak jogi, de biológiai - lélektani értelemben is egy párrá lettek ők. Egy ilyen kapcsolatban egyik fél sem "másik", hanem szerves egységgé összeolvadó entitás:

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, 
de benned alszom én is, nem vagy más világ.

Ezért támaszkodhatott Fannira a költő legnehezebb pillanataiban is, mint ahogyan azt a Bori notesz darabjai bizonyítják.

Ez a két verset műfaji, témabeli, gondolatmeneti azonosság kapcsolja össze. Mindkét költő a nő alakjának bemutatásával kezdi versét, s a kedves alakját a természet, a tárgyak segítségével idézik fel - ezekből következik az eggyé válás a szeretett lénnyel, a beteljesült, viszonzott szerelem. De a két vers innen eltér egymástól. József Attilánál a lány bizonytalan alakja szertefoszlik a természetben, míg Radnótinál a feleség a megbízhatóság szimbólumává válik. E különbözőség következtében aztán a versek hangulati kicsengése is más: amíg a József Attila - i Mellékdal "talán"- ja vágyakozást fejez ki a megálmodott, de soha el nem érhető biztonság után, addig Radnótinál a megnyugvást jelentő társ pihenve is erőt adó, megnyugtató a valóság. 

Kései sirató-Sylvia Plath Apu


József Attila: Kései sirató - Sylvia Plath: Apu című versek összehasonlítása

A két költő között alig negyedszázadnyi a különbség, de fényévekre kerültek egymástól azáltal, hogy József Attila a 1930-as évek Magyarországán élt és alkotott, Sylvia Plath pedig az 1950-es évek Amerikájában és Angliájában. Vallomásos költészetük mégis legyőzi ezt a távolságot, hiszen a kiválasztott versek párhuzamossága nyilvánvaló. Összehasonlításukat egy nagyon érdekes, de nagyon tudományos cikkben Bókay Antal végezte el 2002-ben, és a Modern sorsok és késő modern poétikák című kötetben közre is adta. Mivel írása újszerű megközelítése a két költő személyiségének, költészetének, leegyszerűsítve összefoglalom, de az érdeklődőknek az eredeti pszichologizáló tanulmány elolvasását javaslom.

József Attila anyás költő volt, hosszú időbe került, míg a Kései siratóban (1936) le tudta tenni életterhét, és Sylvia Plath is csak 30. életéve környékén - 1962-ben - jutott el oda, hogy megszabaduljon a ránehezedő apa - kolosszustól (Apu). Mindkettőjük vallomásos költészete mögött ott volt a betegség, amely az én egyébként rejtett szerkezetét, konfliktusait is érzékelhetővé tette. S mindketten kénytelenek voltak szembesülni a pszichés betegség kreatív áldásával és átkával, mert verseik azon a határterületen születtek, ahol a neurotikus élmény egybeesett a hagyományos tapasztalattal.

A pszichoanalízis - az irodalomtól kölcsönzött allegóriával - Ödipusz - komplexusnak nevezi azt a jelenséget, ami az apa - anya - gyerek háromszög formájára építve feltárja azokat a törekvéseket, amelyek az egyén és közösség alkalmazkodásának a határmezsgyéjén jönnek létre. Az élet vált mindkettőjüknél költői formációvá, ami azonban nemcsak megesett velük, hanem meg is költődött: a saját élet a vers részévé vált és ezzel a belső tárgyiasság is megteremtődött. Az ödipális jelentősége éppen ebben található, olyan formára találtak benne mindketten, ami lehetővé tette kínzó gondolataik átgondolását, kibeszélését.

A két vers a fiú - anya és a lány - apa kapcsolat rendkívüli intenzitású, gyermeki fantáziában konstruált viszonyainak tárgyvilágát tükrözi. Hasonló bennük, hogy az ödipális háromszöget dualitássá szűkítették, amely mögé a halál többszörös jelenlétét rejtették el. Mindkét versnek lényeges eleme az ellentétes nemű szülő halála, ugyanakkor a szerzők is öngyilkosok lettek a vers megírása után egy esztendővel. A hasonlóság a versben megjelenő életrajzi mozzanatok között is feltűnő, bár a József Attila - versben több a realitás, mint a Plath - versben, aki önkényes sorrendbe szedett valós és valótlan tényeket. Mindkét vers lírai beszédmód, az én - te viszonyában hangzott el, ami a tárgyias költészettel szemben áll ugyan, de a költői élmény így megjelenítődött a versben.

A két vers megszólítottja között viszont nagy a különbség. Plath Apuja a rettenet forrása, a korlát és kényszer eredője, József Attila Mamája a szeretet, a teljesség előfeltétele. Plath azért hozta elő a halálból apját, hogy végleg elutasítsa, míg József Attilánál a Mama visszatérésével saját létének bizonyossága teremtődhetne meg. Bár dialógusra egyik versben sem került sor, de a halottak valamilyen módon válaszoltak, ám válaszuk élettelenítette a költőket, és nem az élethez, a halálhoz vitte őket közelebb.

Mindkét költő visszaemlékezésében visszasüllyedt a gyermeki létbe, S. Plath Apu megszólítása ezt kiindulásként közölte is, József Attilánál pedig fokozatosan nő ki a versből a Mama megszólítás, mely az Apuval egyenértékű minőség. De a versek igazi értelme a felnőttség és a gyermeki lét közötti pozícióban fogalmazódott meg. Igaz, a József Attila által címmé emelt siratóének nem gyermeki műfaj, nem is sírás, hanem annak poétizált változata, mely kifejezetten a halállal kapcsolódott össze. József Attila viszonylatában ez nagyon fontos, hiszen a megsiratás elkésettsége átalakította az emlék minőségét. Megmaradt a Mama kínzó jelenléte, nem tudott emlékképpé válni, mert a korábbi megsiratás nem volt sikeres.

Plath verse nem sirató, nem is sírás, nincs benne bánat, nincs benne hiány. Sokkal inkább agresszív indulatokkal teli szabadulás, átok és vád az apai pozícióval szemben, kántáló gyermekvers és halálos mágia. Mintha a sértődött gyerek zokogna, lázadozna a szeretett felnőtt ellen. Ez a mágia a József Attila versben is benne van, de ellenkező előjellel használták. Míg József Attila legszívesebben feltámasztaná anyját, Plath legszívesebben megölné rég halott apját - mind a kettő a vágyak mélyén rejlő patológiás megoldás. Az apa - hiány Plathot éppúgy az ismétlés jelölő természeti viszonyába szorította, mint József Attilát az anya - hiánya. Ez az apa azonban minden vele kapcsolatos konkrétum ellenére sem emlék, nincs meg a szükséges távolság kettejük között sem, megmaradt jelölőnek és hatalomként működött a lányban. A két vers alapképlete tehát ezek miatt vált közössé.

József Attila testi állapottal nyitotta versét, de a 36 fok nem láz, normális létállapot, amelyben azonban az anya nem teljesítette szerepét, hűtlen lett gyermekéhez. A halál motívummal mintegy jelzésszerűen egymásra vetült az élő ágyának és a halott koporsójának a képe:

Harminchatfokos lázban égek mindig
    s te nem ápolsz, anyám. 
Mint lenge, könnyű lány, ha odaintik
kinyujtóztál a halál oldalán.

A kielégítetlen vágy, a "tömény tűz" aztán a gyermeket is elpusztította, amikor világossá vált számára, hogy a gyermeki lét az élet behatároltsága miatt nem varázsolható vissza. A verset nyitó (és záró) szakasz a felnőtt világát mutatja, ez a jelen - ebbe tolakszik bele a működésképtelen, de túlságosan is jelenlévő múlt. Plath az apa felől próbálta feltárni a kettejük közt meglévő szakadékot, de ezt meg is bonyolította. Amikor a BBC - ben felolvasta ezt a versét, a következőket mondta róla:

Íme egy vers, amelyet Elektra - komplexusban lévő lány mond el. Apja meghalt, miközben ő azt gondolta róla, hogy Isten. Esete azért bonyolultabb, mert apja náci volt, anyja pedig nagy valószínűséggel részben zsidó. A lányban a két irányzat összekapcsolódik, és megbénítja egymást, mielőtt meg tudna szabadulni tőle, a lánynak egész végig ki kell játszania ezt a borzasztó kis allegóriát.

Mint tudjuk, apja nem volt náci, porosz származású volt, aki a lengyelországi Grabowból 15 évesen emigrált, ennek a motívumnak azonban más szerepe lesz a versben. De a gyerek haragja ritkán racionális, az apu meghalt, itt hagyott, becsapott, tehát gyűlölöm. Ez a vers is első 6 sorában mindent elmondott kettejük kapcsolatáról. A Sylvia Plath versrészleteket két fordításban közlöm, mert így jobban segítik a vers megértését, hiszen a műfordítások egy kicsit át is írják az eredeti szöveget:

Soha - színű, soha - szagú, 
Soha többé, sötét saru, 
Úgy laktam benned, mint a láb, 
Ványadva, harminc éven át, 
Légszomjasan, jajtalanul. 

Meg kellett öljelek, Apu.

(Gergely Ágnes fordítása)

           * * *

Kinőttelek, kinőttelek
Fekete cipő, visellek
Harminc éve, mint egy láb, 
Féregfehéren, s lélegezni, 
Tüszkölni is alig merek. 

Apu, meg kellett, hogy öljelek.

(Tandori Dezső fordítása)

Az apa tehát egy szűk, tiltó burokká vált a lányán, ami megakadályozta önteremtését. Különös képpel, a cipő és a láb kettősségével ábrázolta ezt, melyben az apa a körbefogó, a lány a bezárt. Korlátozó viszonyuk létezése 30 évig tartott, hiába halt meg akkor Emil Plath, amikor lánya 8 éves volt. A rég halott apát ezzel a képpel meghosszabbította a jelenig

A József Attila vers 2 - 5. versszakában a fiú élettörténete olvasható, ami egyenlő a magára maradás vádjával, a megcsalatás története. Anyja volt étele és itala, ez volt a lényege:

Levesem hütötted, fujtad, kavartad, 
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem! 
Most zsíros nyirkot kóstol üres ajkad - 
      Félrevezettél engem.

A gyermek szava voltaképp a költő szava, amely a felismerés végén káromkodássá változott. Így lett a kérésből kényszer és ez hozhatta elő a személyes megszólítást:

nem hallod mama? Szólj rám!

Plath nem akarta visszavarázsolni apját, hanem saját fegyverével, a nyelv hatalmával legyőzni. Az apa nemléte elviselhetetlen borzalommá nőtt benne, ezért az apját mint tárgyat, mint nyelvet és mint allegorikus történetet jelenítette meg a vers következő részében. Hideg, embertelenül nagy tárgyakkal kapcsolta össze, itt vált a kolosszusból, a tiszta márványszoborból - a korábbi versek apa - képéből - szétrothadó, de mégis szoborszerű testté az apa figurája. Az apa tárgy - képe forgatta vissza az időt a gyermekkorba és a kislány apa utáni vágyakozása jelent meg a bergsoni személyes idő síkján. Az "Ach du" a vers fordulópontja, ezzel teremtette meg az új allegóriát - az apa fasiszta - mivoltát - mely a középső rész legfontosabb gondolata. Az egész vers a "Te" megszólítástól visszhangzik, 16-szor fordul elő angolul, de a Sylvia Plath számára mindig idegen maradó "apanyelvvel", a némettel ugyanaz Emil Plath figuráját nyelvileg hívta életre.

A Kései sirató utolsó szakasza összefoglaló jellegű, arról szólt, hogy az ödipális viszonyban történő önteremtés lehetetlen, az csak "legenda". Amikor ugyanis a radikális felszólításra sem érkezett válasz a Mamától, a költői én felismerte: nem létezik a másik én, csak a hiány, amely elválasztja a kettőt egymástól. A vers utolsó négy sorában foglalta össze a végeredményt:

Kit anya szült, az mind csalódik végül, 
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. 
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül, 
    ebbe fog belehalni.

A születéssel kezdett és a halállal zárt szakaszban olyan alternatívákat jelenített meg a költői én, amelyek nem lehetségesek: csalódik - csal, küzd - kibékül, ezek vezették a nem - létbe. Nem egyszerűen arról van szó, hogy "kit anya szült", az meghal végül, hanem arról, hogy ebbe a történetbe csak belehalni lehet. A halál ténye a csalás és a csalódás elkerülhetetlenségében rejtőzött. A vers utolsó sorában a személyes lét összegzése is megjelent, - de ekkoriban írta a Kész a leltár-t is.

Így hát a vers nem Pőcze Borbála és József Attila viszonya, hanem az önteremtő és önelvesztő fantáziáé, mely bizonyos mértékig mindannyiónkban megvan, nemcsak a lelkileg érzékenyebbekben. József Attila számára azonban a Kései sirató azt mutatta meg, hogy a hiány pótolhatatlan, és útja a bizonytalanságba vezet. Nem az a baj ugyanis, hogy nincs válasza a Ki vagyok én? - kérdésre, hanem az, hogy ez a kérdés már fel sem tehető. Plath hosszabban és rövidebben zárt, mint József Attila - de a "túlvagyok rajtad" a "belehalni" méltó párja. A történeti narrativát egy apáról való fényképpel indította el:

Ott állsz a tábla mellett, 
Így őriz a fotó. 
Hasított áll, s nem köröm, 
De túltettél az ördögön, 
Szép szívem kettéharapó, 

sötét manó..

(Gergely Ágnes fordítása )

           * * *

Állsz az asztalnál, apu
A képen, ahogy megőriztelek, 
Állad, nem lábad volt hasított
De éppúgy ördög vagy, mint a sötét
Ember, aki ketté -

Harapta piros kis szívemet.

(Tandori Dezső fordítása)

De a képből saját élettörténetének elemei bukkantak elő: gyermeki léte, 20 évesen elkövetett öngyilkossági kísérlete, házassága az apa - modell Ted Hughes - szal, e házasság sikertelensége. A valódi eseményekhez azonban itt is fantázia - képeket kapcsolt, amivel az apa - figura mélyebb lényegét tárta fel és az ördög párhuzammal, a feketeséggel pedig mágikus dimenziót adott versének. Minden a halálhoz vezetett itt is, végre talán eltemethető lesz az apa:

Túlvagyok rajtad, szörnyszülött, Apu.

Apu, te rohadt, végeztem veled.

- de ez a lánya halálát is jelentette, hiszen ezzel a verssel ő is túljutott mindenen: küzdelmen és az életen egyaránt.

József Attila verse attól lett melankolikus, hogy az én képtelen volt válaszra bírni a másikat. Plath allegorizált, erőszakosan rávetített apjára egy attól eltérő szubjektumot, saját alakját pedig a fasiszta német és zsidó áldozat kettősségére építette. Az út eltérő kettejük versében, de a végeredmény ugyanaz. Ha ez az egybeesés a véletlen számlájára írandó - mely mint tudjuk, nem létezik - akkor is érdekes volt ilyen szemszögből megközelíteni ezeket a verseket. Bár a lényegen nem változtatott, de a költői alkotás működését bizonyos mértékig megismertette velünk.

Mindkét költő már korábbi verseiben is sokat küszködött saját halálával, mindkettőjüknek volt sikertelen öngyilkossága, amit meg is verseltek. József Attila aztán töredékeiben folytatta a Kései siratót, amelyekben az anya átvette a szó hatalmát, s ő dalolt, miközben a fiú lett néma. Plath a vers megírása után még azt írta édesanyjának: "Vége. Kezdődhet az életem", de aztán komolyan vette saját allegóriáját...

{tabs}